Akinek már felnőtt autista gyereke van, vagy idős emberként is elég jó emlékezettel bír, az pontosan tudja, hogy húsz-harminc évvel ezelőtt az volt a gyakorlat, hogy a problémás gyerekeket az iskola “lepasszolta”. Az általános a kisegítőnek, a kisegítő a foglalkoztató iskolának, s innen kikerülve már csak az otthon négy fala maradt. A szülők elszántságnak, és a melléjük álló, maroknyi, hivatástudattal rendelkező pedagógusnak köszönhető, hogy az autisták nagy része ma már a nappali oktatás keretében, külön tagozatokon tanulhat.
Ilyen tagozat van Pécsett is. Az Éltes Mátyás Általános Iskola, Szakiskola és Kollégium autista tagozatának vezetője Márász Alice, aki egyúttal az Autisztikus Gyerekekért Baranyában Alapítvány vezetője. Érdekes módon az alapítvány nem szülői kezdeményezésre jött létre. Dr. Gyenge Eszter, az ideggondozó orvosa szorgalmazta létrejöttét. Aztán öt-hat szülő összefogásával 1991-ben megalakult az alapítvány. Akkori vezetője Bányai Klára gyógypedagógus – aki ma a szakértői bizottságban dolgozik – győzködte az illetékeseket, és talpalta ki az autisták iskolai oktatásához szükséges engedélyeket. Egy régi óvodában, két teremben kezdtek hozzá a tanításhoz. Ez még teljesen szegregált volt, és csak pécsi gyerekeket vettek fel.
Amikor az óvodából átkerültek az Éltes Mátyás iskolába, akkor az autista csoportba kerülésnél már nem volt szempont, hogy ki pécsi illetőségű és ki nem. Janka például a kozármislenyi lakóotthonból jár be. A lakóotthont az Élet-esély Autistákat Segítő Alapítvány tartja fenn. Az otthont azok a szülők akarták és támogatták egy emberként, akik az Autisztikus Gyerekekért Baranyában Alapítványt is létrehozták. Akkoriban futott a Kézenfogva Alapítvány lakóotthoni programja, és dr. Éliás Sára, az alapítvány jogásza segített ebben a pécsieknek. Azóta megnőttek a gyerekek, és a szülők úgy döntöttek: mégsem szeretnék kiengedni a családból gyermeküket. A kozármislenyi otthonban, egy-két kivételtől eltekintve, nem az alapítók gyerekei laknak. De ez talán nem is baj. Baj majd akkor lesz, amikor a most még otthon lévő gyerekek szülei rájönnek, már nincs elég erejük ellátni az időközben felnőtt, idősödő gyermeket. Mostanában pedig nincsenek lakóotthonra pályázatok. Mintha az a lendület, ami a kilencvenes években megvolt, alábbhagyott volna. Állami szinten bizonyosan.
*
A tagozaton dolgozók az Autizmus Kutatócsoportnál tanultak alapján foglalkoznak a gyerekekkel. Ezt persze azonnal pontosítanom kell. Ott tanulták meg, hogyan kell az autistákkal foglalkozni, aztán a saját szakmai tapasztalatuk, a szakkönyvek és a gyerekek igényei szerint módosítottak rajta. Első látásra a TEACH-módszer napirendet, tevékenységeket mutató képeit látom a gyerekek neve alatt, de ha már közelebb megyek, akkor rajzok helyett fényképeket találok. Alice munkája, aki – amikor kapott egy digitális fényképezőgépet – arra gondolt, a rajzokat ki lehetne váltani a képekkel. Még hozzá olyan képekkel (így tán szakszerűbb: folyamatábrákkal), ami a gyerek környezetét – benne az ismerős, általa használt tárgyakkal – mutatja. Például: a színes fényképen ugyanaz a terítő, tányér, evőeszköz, szalvéta van, amit a gyerek naponta használ, vagy ugyanazt a mosogatót látja, ugyanazzal a mosogatószerrel.
– Egy-két ábrát nem tudtunk kiváltani – mondja Alice. – A vetkőzést, a kabátlevételt fényképeztem így, fényképeztem úgy, sehogy volt jól felismerhető. Maradt a jól bevált rajzos ábra.
– Van-e valami más, amiről úgy gondolod, másutt is hasznosítható?
– Mi az anyanyelvi neveléshez a siketeknek készült tankönyvet használjuk. Nagyon jól bevált nálunk. Az ablakfóliázás ugyan nem tartozik az oktatás témakörébe, de mivel emeleten vagyunk, és a gyerekeink igencsak váratlan dolgokra képesek, minden ablakot fóliáztattunk. Ablakonként 40 ezer forint volt, de megérte. Ha betörik az ablak, a fólia megakadályozza, hogy a gyerek kizuhanjon az ablakon.
Idén két csoportban 11 tanulójuk van, közülük egyet integrálnak a kisegítő iskolába, és jövőre két új tanuló felvételére kerül sor. Gyerekeik között vannak jó képességűek is. Az egyik, autista kisfiúról most derült ki, hogy abszolút hallása van. Az ő zenei nevelését mindenképpen meg szeretnék oldani.
Hogy az iskolából kikerültekkel mi lesz, hogyan tudják a gyógypedagógiában nem jártas szülők szinten tartani gyereküket, hogy ne vesszen kárba az a fejlesztés, amelyet az iskola végzett, arról még nem sokat lehet tudni. Esélyeket latolgatunk Alice-zal, de nincsenek megváltó ötleteink. Talán az kellene, hogy a szülők, akik persze már belefáradtak a napi munkába, gyereknevelésbe, ismét a sarkukra álljanak, és kiharcoljanak, kimondottan az autistáknak, egy szakiskolát, nappali ellátó intézményt. Az Éltes Mátyásban nyolcadik után négyéves szakiskola is van, ahol a tanulásban akadályozottak a 8., az értelmileg akadályozottak pedig a 9-10. szakmai előkészítő évfolyam után tanulhatnak tovább 22 éves korig, de ha a szülő kéri ez még két évvel meghosszabbítható. Ahogy olvasom, hogy hová járnak szakmai gyakorlatra, hogyan próbálják nevelők, szakoktatók integrálni a tanulókat a nagy betűs életbe, nyomon követni azokat is, akik már elhelyezkedtek (itt ilyen is van!), úgy gondolom, itt jó helye lenne az autistáknak is. Mert ez (még) nem az autisták szakiskolája. Persze, ha meggondolom, jó néhány évvel ezelőtt általános iskolájuk sem volt. Itt megint a szülői elszántságra lenne szükség, hogy változzanak a körülmények. Mert ha a szülők összefognak, csodákra képesek.
*
Hiába forgatom (már itthon) a Kézenfogva Alapítvány 2004-es regiszterét, nem találok benne Pécsen vagy környékén sem szakiskolát, sem nappali ellátást. Pedig szükség lenne rá. Mi lesz, ha kidőlnek azok a szülők, azok a pedagógusok, akik kitaposták az autista tagozatokat, lakóotthonokat, itt-ott a nappali ellátást? Vajon az újak, a fiatalok, akiknek ez már természetes, lesznek-e elég harcosak, ütés- és ütközésállók?
– czy –