Amikor meghallottam hogy az oktatási miniszter integrációs kormánybiztost nevezett ki, felsóhajtottam: végre. Korai volt az öröm: az integráció a romákra és a hátrányos helyzetűekre vonatkozik, noha a fogyatékosok az élet minden terűletén hátrányos helyzetűek. Velűk, pontosabban az ő integrácíójukkal a Közoktatás-fejlesztési főosztály keretén belűl foglalkoznak. Az ezzel kapcsolatos, nemrég elkezdett munkáról Kapcsáné Németi Júliával, a főosztály szakértőjével beszélgettem.
– Tudom, nem minden fogyatékost lehet integrálni a normál általános iskolába, az mégis csak fájó, hogy míg Nyugat-Európában már a nyolcvanas évekbe elindult ez a folyamat, nálunk nem sok előrelépésről számolhatunk be az 1993-as közoktatási törvény óta.
– A ’93-as közoktatási törvény valóban megteremtette a keretét az integrációnak. De áttörés nem történt. Voltak és vannak jól működő kezdeményezések, programok a fogyatékos tanulók integrációjára, de sajnos ez még nem vált általános gyakorlattá. Terveink között szerepel egy szakértői csoport felkérése, azoknak a szakmapolitikai (integrációs) irányelveknek a kidolgozására, amelyek a sikeres integrációhoz adnak segítséget. Ebben természetesen támaszkodunk az Országos Közoktatási Intézet integrációs programjának keretei között dolgozó szakmai grémium munkájára, amelyik az integráció feltételeinek kidolgozásán munkálkodik. A sikeres integrációhoz szeretnénk régiónként, térségenként modellintézményeket, szakmai szolgáltató házakat létrehozni, támogatni. Ezek kűlönböző formában adhatnak segítséget majd az egyűttnevelést vállaló iskoláknak, pedagógusoknak.
– Mélőtt a hálózat felállna, azzal kellene kezdeni, hogy az iskolák működési szabályzatában benne legyen az integráció. Hiszen erre gyakran hivatkoznak az igazgatók, amikor elutasítják a fogyatékos gyerek beiskolázását.
– Természetesen az alapító okiraton is változtatni kell, de változtatni kell az integrációt vállaló iskola pedagógiai programján, módosítani kell a helyi tantervét is, hogy csak ezt a kettőt említsem. Az integrációnak számos olyan vetűlete van, amit át kell gondolni, és nemcsak pedagógiai szempontból.
– Bocsánat, én az előbb működési szabályzatot mondtam, de az alapító okiratra gondoltam. Ha ez már megvan, és felvesznek egy-két fogyalékost az osztályba, akkor a napi munkában ki fog segíteni a pedagógusnak? Hiszen őt a szűlő, a társadalom afelé nyomja, hogy minél jobban és eredményesebben tanítsa a többséget. A fogyatékos diák ezt hátráltatja, s hiába empatikus egy pedagógus, ha nincsenek eszközei arra, hogy egy konfliktushelyzetet hogyan oldjon meg – a tanításról már nem is beszélve.
– Terveink szerint az integrációs központokban olyan modellprogramokhoz lehet jutni, amelyek segítik a tanár munkáját, és a tanárok továbbképzésében is megjelenik az integráció. Emellett az iskolákban ott kell lennie a gyógypedagógusnak, aki szakmai kompetenciával rendelkezik, és segítséget ad a pedagógusnak és a gyereknek egyaránt. De azt is reméljűk, hogy az integrációt vállaló pedagógus maga is utánanéz a dolgoknak. Emlékszem, amikor először kerűlt hozzám autista, magam is a szakirodalomhoz nyúltam, holott gyógypedagógus vagyok. Mi a tanári öntevékenységre is számítunk.
– Mindahhoz, amiről beszéltűnk, pénz is kellene. Az iskolák sokszor még a gyógypedagógiai asszisztenst sem veszik föl, holott erre már most is van lehetőség. De talán pénz nincs rá. A pénzrőt jut eszembe: arra mikor lesz elegendő, hogy akik iskolába sem tudnak járni, azokat rendszeresen felkeresse az utazó gyógypedagógus. Úgy veszem észre, ez utóbbi működtetését a tárca “leadta” a civil szervezeteknek.
– Ha az iskola fogyatékos tanulót vesz fel, akkor emelt szintű normatívát kap, de ezt az iskola kapja. A tárca tervezi az integrációs normatíva bevezetését, ami újabb ösztönző lehet az integrációt vállaló intézményeknek. Szeretnénk az utazó gyógypedagógia szolgálat anyagi alapjait is megteremteni, bár nemcsak civil szervezetek foglalkoztatják őket, hanem nagyon sok helyen a pedagógiai szakszolgálatok vagy a pedagógiai intézetek tartják fenn a hálózatot.
– A fogyatékosok csoportja sem homogén. Vannak olyan fogyatékosok – noha ép értelműek; akik azért nem jutnak be a normál általános iskolákba, mert a lépcső akadályozza őket. Az ő integrációjuk kevesebb pénzből megoldható, mégsem sok minden történt.
– A Nemzeti fejlesztési terv (ez az a dokumentum, amelyet az EU-csatlakozáshoz le kell tennűnk az unió asztalára ez év végéig). A terv kijelöli az ország főbb fejlődési irányelveit – a szerk.) Humán erőforrás programjában arról is szó van, hogy a közoktatási intézményekben hogyan teremtik meg az infrastruktúrát, de nemcsak a mozgáskorlátozottak, hanem a vakok és a siketek számára is.
– Összesen hány gyerekről mondhatjuk el, hogy integrálta őket a normál általános iskola?
– Idei adataink még nincsenek, de tavaly összesen 947 ezer diák tanult általános iskolában, ebből gyógypedagógiai intézménybe járt 46575, és mindösszesen 8260, normál közösségbe integrált gyerekről tudunk. Azt (sajnos) nem kell jelenteniűk az iskolaigazgatóknak, hogy tanulóik milyen sérűlésekkel kűszködnek. Gyanítom, elsősorban a részképesség zavarban szenvedő gyerekeket vették föl, utánuk következtek a beszédfogyatékosok. A legkevésbé az érzékszervi fogyatékosokat, az autistákat és a középsúlyos értelmi fogyatékosokat vették (veszik) föl. Mindez 1998-ra vonatkozik, hiszen ennek az évnek az adatait vették figyelembe a Fogyatékos gyermekek és tanulók helyzete az ezredfordulón – kutatási anyag az egyűttnevelésről című tanulmány szerzői. (dr Salné Lengyel Mária, Kőpatakiné Mészáros Mária és Mikecz Pálné által készített tanulmányt 2001. szeptemberi számunkban ismertettűk.) Kapcsáné Németi Júlia azt mondja, mindenkire számítanak, aki az integráció terűletén letett valamit az asztalra. A neheze a szakértők munkája után jön: mindazt, amiről a tanulmány szól, bevezetni a gyakorlatban, és elfogadtatni a társadalommal, hogy így is lehet oktatni, nevelni az iskolában.
Ferenczy Ágnes