Vadasné Tóth Máriától szívmelengető történetet hallottam az integrációról. Ha nem ismerem azt az embert, és azt a pedagógiai módszert, amire Zsolnai József föltette az egész életét, azt mondtam volna, szerencsés véletlen. Pedig csak annyi a véletlen benne, hogy három iskola közül Mária ezt választotta, holott erről tudott a legkevesebbet, és ez volt otthonától a legtávolabb.
A Vadas házaspár is végigjárta azt az utat, ami minden fogyatékos kisgyermeket nevelő családnak Magyarországon “kijár”. Annyi a mentsége talán van az akkori “illetékeseknek”, hogy a szakemberek közül sem tudott mindenki az autizmusról. És annyi a különbség sok más családdal ellentétben, hogy ők addig mentek, míg pontos diagnózist nem kaptak. Mert ha már van diagnózis, akkor valamerre el lehet indulni. De amíg nincs? Addig marad a bizonytalanság. A szerencse ott szegődött Mária mellé, amikor a Lares Alapítvány óvodájába felvették Lacit. Szirmai Gábor, az alapítvány egyik vezetője kockáztatta meg, hogy a kisfiú talán autista. Ő ajánlotta Gerő Zsuzsa pszichiátert is Máriának.
– Életünk nagy szerencséje, hogy Gerő Zsuzsával találkoztunk. Ö és Weiss Mária vizsgálta meg Lacit. Azt hittem belehalok, amikor Weiss Mária tényszerűen elsorolta, mire számíthatok. Az eszem elfogadta, de belül tiltakoztam. Gerő Zsuzsa viszont azt mondta: Az elme betegségei közül még ez a legjobb, mert ebből ki lehet jönni, a többi vagy stagnál vagy jön a dementia. Ezt a mondatot jól elrejtettem a zsebemben, és amikor a mélyponton voltam, akkor elővettem, elolvastam, majd visszatettem. Egy évet járt Laci a Laresba, és megint újabb gonddal kellett szembe nézni: hová menjünk iskolába.
Elküldték Lacit a nevelési tanácsadóba. Akkoriban ők állapították meg, hogy a gyermek iskolaérett vagy sem. Ahhoz persze, hogy egy autista, ráadásul jó képességű, aspergeres kisfiút meg tudjanak vizsgálni, idő és türelem is kellett volna. Az senkit nem érdekelt, hogy a gyerek négyéves kora óta hibátlanul ír, olvas. A határozat így szólt: nem alkalmas iskolába. A rendszerváltás előtt ilyen verdikt ellen nem volt fellebbezési fórum (ma már van). Mária tehát kérvényt írt az illetékes oktatási miniszternek: engedélyezze, hogy fia iskolába járhasson. Az engedélyt megkapta. Ez már fölért egy kis diadallal, de még mindig ott volt a nagy kérdés, hogy melyik iskola vállalja Lacit. Akkoriban még voltak korrekciós osztályok, ahol a valami miatt hátrányban lévő kisgyerekeket az általános iskola első osztályára készítették föl.
– Szörnyű egy év volt – emlékezik Mária.- Két pedagógus volt, az egyik kétdiplomás, ennek ellenére nem tudott mit kezdeni Lacival. ? tanította a matematikát, és azt mondta, fogalma sincs, hogy a fiam tud-e számolni vagy sem, holott a százas számkörben osztott, szorzott. Emiatt külön vizsgát kellett tennie. Pedig ha okos, akkor a módszerét azonnal tesztelhette volna Lacin, nem kellett volna várnia húsz-harminc évet, hogy kiderüljön, mi volt a jó vagy a rossz. Mert ő azonnal jelzett, ellentétben a többi gyerekkel, akik megtanulták, hogy hallgassanak. Megint ott álltunk, hogy iskolát kell választani. A Pedagógiai Intézettől három címet kaptam. Arra gondoltam, megnézem a legtávolabbit, mert ide úgysem viszem a fiamat. Ez volt a törökbálinti Zsolnai iskola. Amikor beléptem az iskolába, azt hittem a Marsra kerültem. Azóta is, ha valakinek beszélek erről, az ott alkalmazott módszerekről, akkor mindig megkérdezik: Hol van ez az iskola? Nem akarják elhinni, hogy nálunk, Magyarországon. Ebben az iskolában alapelv, hogy a gyereknek joga van másnak lenni, és joga van a saját fejlődési ütemének megfelelően tanulni. Ehhez alkalmazkodnak a pedagógusok. Ha nagyon tehetséges, akkor azért, ha fogyatékos, akkor azért.
Nem állom meg, hogy ne tegyek egy kis kitérőt, hogy az olvasó is megértsen valamit Zsolnai József (1935) pedagógiai alapelveiből. Arról van szó – nagyon durván leegyszerűsítve -, hogy az általános iskola alsó tagozatában (már az első osztályban) kell olyan muníciót adni a diáknak, ami később megalapozza további iskolai éveit. Ennek szolgálatában az anyanyelv áll. A nyelvi, irodalmi, kommunikációs kísérleti program – a NYIK, ahogy pedagógus berkekben nevezik -, 1971-től, 1984-ig tartott. Kánon, kötelezően bevezetett tanterv nem lett belőle. Ezt maga Zsolnai sem szerette volna. Mint mondta, csak a motivált, elkötelezett pedagógusok dolgozzanak az ő módszerével, mert aki erre tett föl az életét, az bizton számíthat arra, hogy folyamatos tanulás lesz az élete, hogy ugyanannyi pénzért jóval többet fog dolgozni, mint a Zsolnai módszert nem választó kollégái.
– Maga Zsolnai mondta meg, hogy melyik osztályba és melyik két tanítóhoz – az egyik gyógypedagógus volt – kerüljön Laci. Az osztályban egyedül ő volt fogyatékos, de az iskolában többen is voltak. Beillesztése a közösségbe a második évben történt. Magántanuló volt, mert fáradékonysága miatt nem bírta volna a nyolcórás intenzív figyelést – délelőtt, délután volt tanítás. Így viszont azokra az órákra járt, amiket szeretett, és nem kellett reggel nyolcra ott lennie. Mire bekerült az osztályba, addigra a pedagógusok a különórákon felkészítették arra, hogy mi vár rá, hogyan kell tanulni. Közben az osztály is készült Laci fogadására. A gyerekek pontosan tudták, ki jön hozzájuk, milyen a viselkedése, és nekik, hogyan kell viselkedni. És kezdetben, ha felhangzott a nevetés Laci valamelyik furcsasága miatt, a pedagógus azonnal leállította. Kölcsönösen tanultak egymástól, és az ő személyiségfejlődésükben ez legalább olyan fontos volt, mint Laciéban az, hogy közösségbe járhatott. Soha egyetlen egy bántó, rossz mondatot nem hallottam a pedagógusoktól vagy a gyerekektől.
Pedig Mária aztán sokat ült az iskolában. Hozta, vitte fiát Törökbálint és Budapest között. A Külkereskedelmi Főiskolán szerzett diplomája a fiókban pihent, igaz, megmaradt a nyelvtudás. Hogy otthon maradhatott, ez annak köszönhető, hogy férje (sok más férfihoz hasonlóan) nem dobta be a törülközőt, és ez nemcsak fizikai, hanem lelki támaszt is jelentett. Arról már nem is beszélve, hogy milyen pozitív hatása volt ennek Laci személyiségfejlődésére. Ma is együtt vannak, s a most 25 éves Laci mellett van egy húszéves lányuk is. Arról, hogy a szülőket hogyan lehetne jobban bevonni a gyerekek iskolai életébe, érdekes dolgot mondott Mária. Ajánlom a döntéshozók figyelmébe:
– Volt idő, amikor Lacinak csak két órája volt, és megkértem, hadd maradhassak az iskolában. Nem lett volna értelme hazajönni. Kiderült, az én jelenlétem hatalmas biztonságot adott az iskolának. Ha gond volt vele, akkor kéznél voltam, kiemeltem őt az osztályból, megoldottam a problémát. Mindenhová eljártam velük, kirándulni, múzeumba, részt vettem az életükben. Egyszer spanyol vendégek jöttek az iskolába, tolmácsoltam nekik, kísérgettem őket az iskolában. Kiderült, hogy náluk, ha problémás gyerek van az osztályban, kirendelnek mellé egy szociális munkást, aki ott ül az osztályban. Tehát nem a tanárról húznak el egy újabb bőrt. Én integráció párti vagyok, de a tanártól nem várható el, hogy egyszerre teljesítse az éves programját, foglalkozzon a deviánsokkal, a tehetségesekkel, és ehhez kap még egy fogyatékos gyereket is. Mert biztonságban kell lennie a tanárnak, a szülőnek és a gyereknek is. Ekkor jöttem rá, hogy intuitíve csinálom azt, amit mások már feltaláltak. Tudom, nagyon sok sok pénzt kíván a fogyatékosok ellátása, az autistáké meg különösen. Mégis, jó lenne azon gondolkodni, hogy a család, ha ezt a munkát vállalja, kapja meg a szociális munkás bérét. Hiszen az autista mellé úgyis kell valaki, és ki ismerné jobban, mint az anyja, vagy a nagymamája, tehát az, aki ezt a családból vállalja.
Ez persze csak amolyan kitérő volt a beszélgetésünkben, ami amúgy is csapongó volt, hiszen nemcsak Máriának jutott eszébe valami, hanem nekem is (például a Zsolnai módszerről).
Eközben fotókat is nézegettünk. Az osztályképeken Laci kivétel nélkül mindig a középpontban van. Ez nem lehet véletlen, hisz a kapcsolat ma is megvan néhány osztálytársával, akik a legutóbb egy televíziós kvízműsorra kísérték el (Laci jelentkezett és beválogatták). Ezzel kapcsolatban ezt mondja Mária:
– Amikor érettségi előtt álltak, az osztályfőnökük dolgozatot íratott velük, hogy mit jelentett nekik Lacival együtt járni. És a gyerekek egyöntetűen azt írták: Laci nélkül más emberek lettek volna, sokat köszönhetnek Laci jelenlétének. Ezt pontosan tudták már akkor is, amikor kisebbek voltak, csak nem tudták így megfogalmazni. Például vigyáztak rá. Tudták, ha a tanár felemeli a hangját, mert dühös és valakit fegyelmezni akar, akkor Laci azonnal rászólt: “Ne bántsd a barátomat!” Volt, hogy a gyerekek kérték, menjen be az órára, mert akkor jobban tudnak tanulni. Ugyanis amikor Laci ott volt, fegyelmezettebbek voltak, pontosan azért, hogy a tanárnak ne legyen alkalma felcsattanni. Végig, amíg odajárt védték, figyeltek rá. Akkoriban még nem beszéltek integrációról, pedig ez az volt, a legjobb, amit csak kívánhattam magunknak.
*
Ez eddig sikertörténet – a hullámvölgyekről most nem beszéltünk -, főleg, ha még azt is leírom, hogy Laci szakmát is tanult, szoftverüzemeltetést, amit Mária vele együtt elvégezett. Igaz, ő már elfelejtett mindent, nem úgy Laci, aki szívesen dolgozik egy támogatott munkahelyen, és az unalmas, pepecs adatrögzítést is örömmel csinálja. Mégis megválnak tőle: mert lassú (még akkor is neki áll kijavítani a beírandó szöveg hibáit, ha sürgős a munka), és persze vannak furcsa dolgai. Ha az ablakhoz akar menni, akkor odamegy, akár a legnagyobb hajrá közben is, és az sem szokta zavarni, ha valaki épp útjában áll. Kétéves szerződése most fog lejárni, tehát Máriának megint lépnie kell. Hogy lépni fog, az eddigiek ismeretében biztos.
Ferenczy Ágnes