Tizenegy gyerek jár az osztályba: ahányan vannak, annyiféle személyiséggel, bájjal, ügyességgel és egyidejűleg elesettséggel. Négy éve vagyunk együtt. Már ismerjük egymás rezdülését, örömét, bánatát. A szemvillanásomból tudják, mire gondolok, én pedig azt is megpróbálom kitalálni, amire gondolni sem mernek, de a szívükben van. Két Down, két autizmussal élő gyermek, egy értelmileg akadályozott, a többi hat tanulásban akadályozottsága mellett egyéb, sokféle részképesség-zavarral, illetve részképesség-kieséssel. Szóval, csuda egy társaság vagyunk! Azt még nem is említettem, hogy gyermekeim közül hatan súlyos beszédhibával küszködnek (vannak, akik nem is beszélnek, vagy nem lehet hallani, ahogy a hangokat próbálják formálni).
Ezek vagyunk mi, egy tüneményes negyedik osztály! Ebben a tanévben pedig kiderült számukra, hogy a kerűletűnkben, sőt, a fővárosban a legjobbak közé tartozunk.
Hogy hogyan történt, ezt szeretném röviden elmesélni.
Évek óta pedagógiai munkámat segítendő, használom a pantomim művészet elemeit. Ebben az osztályban természetes dolog a nonverbális kommunikáció, hiszen autista tanulóim miatt gyakran játszunk olyan játékokat, amelyekkel e területet fejlesztem. Innen pedig egy lépés volt számukra a pantomim nyelvének értése. Sok segítséget nyújtott ebben egy művészkollégám pantomim előadásainak látogatása. A gyerekek értik, hogy művészeti ág, ami nekik hobbi, egyre jobban igénylik megújulásainkat. Ezért aztán idén egy hatperces műsorral léptünk az iskola közönsége elé, karácsonykor. Autentikus jelmezben és sminkkel. A hatás fenomenális volt. Akkora sikert arattak az Etűdök szaxofonra című műsorral, hogy napokig teljesen a hatása alatt voltak. Képzelje el kedves olvasó (bár ez nem könnyű feladat), ezt a heterogén csoportot úgy mímezni a színpadon, hogy minden gyereknek megvolt a szerepe, feladata, senki nem maradt ki azért, mert sérűléséből adódóan nem képes a pontos megjelenítésre. A szám egységes volt, teljes létszámban fölléptek. Természetesen a szólószereplők az ügyesebbek közül kerültek ki, de a “nagyjelenet” a közös játéktól lett szép.
Vettük a bátorságot, és sikerünk hatására jelentkeztünk a kerületi Napközis Gála elnevezésű versenyre, ahol a kerület összes iskolája, természetesen a többségi gyerekekkel, versenyez. Ezen a gálán iskolánk mindig szép produkciókkal indul, évről évre kollégáim lelkes és hozzáértő felkészítése eredményeképpen. Díjazottak is általában műsorszámaink. Soha nem gondoltam volna, hogy egy ilyen vegyes összetételű csoporttal mi is “labdába rúghatunk” itt, valaha. És mi történt? Nemhogy labdába rúgtunk, de rögtön gólt is rúgtunk, mert minden olyan jutalmat megkaptunk, ami a legjobbaké lehet. Fantasztikus volt tapasztalni azt az összetartást és felelősségérzetet, ami a gyerekekben munkált, hogy szerepelni kell, hogy jónak kell lenni, volt, aki betegen jött el a fellépésre! Iszonyatos erőt adott nekik a sikersorozat, és főleg kompetencia-érzést. Nem álltunk meg. Eljutottunk a fővárosi Kulturális seregszemlére, amely tradicionális rendezvény, sérült gyerekek megmérettetése a XII. kerűleti Hegyhát utcai iskolában. Több mint ezer gyermek versenyzett itt, a legkülönfélébb kategóriában. Arany minősítést kaptunk, különdíjjal. (Nehéz a minősítést a sérült gyerekeknek megmagyarázni, ez egy olyan fajta értékelés, ami számukra nem megfogható. Szóval, amikor az aranyfokozatot meghallják, az csak akkor érthető nekik, ha azt mondom: nyertünk. Ami persze maximálisan igaz is, mint mindenkire, aki elindul egy ilyen versenyen. Mert nyernek. A gyerekek, a pedagógusok, a szülők, mindenki!!!)
Ezen a napon több olyan pillanat is volt, mikor elfelejtettem, hogy gyógypedagógus vagyok, úgy éreztem magam, mint egy művészcsoport vezetője, amikor észrevettem, hogy a kialakult színpadi fegyelem után már van bennűk öltözői fegyelem is, azt teszik, amit kérek, vigyáznak a sminkjükre, ruhájukra, figyelnek a kellékre, a zenére. Amikor lejöttünk a színpadról, mint az igazi versenyző az edzőt, vagy a színész a rendezőjét; kerekre nyitott szemekkel, lihegve, izgatottan csak ennyit kérdeztek: Na?
Boldog voltam. De nem első sorban azért, mert nyerni tudtunk. Attól voltam boldog, hogy ők boldogok. Nem gondoltak arra, hogy nincs otthon saját szobájuk, a szűleik nem dolgoznak, vagy nincs pénzűk, hogy sokszor fáj a fejűk, hogy nem mindig értik, amit az emberek mondanak, hogy félnek a nagyobb gyerekektől, hogy a játszótéren kikerűlik őket, hogy más közösségek nem fogadják be őket. Nem gondoltak arra sem ezekben a napokon, hogy nem tudnak jól olvasni, hogy nem megy a számolás, az írás is nehezen, hogy a rajzaik nem mindig sikerűlnek szépen, hogy gyakran hallanak olyan szavakat, hogy fogyatékos, sérűlt, hűlye és legtöbbször azt a szót, hogy nem. Ilyesmire nem gondoltak. Mire gondoltak? Arra, hogy “Ez király volt!!!” Arra gondoltak, hogy mindenre képesek, és övéké lesz a világ! Arra gondoltak, hogy van egy hely, ahol szeretik őket, figyelnek rájuk. Arra gondoltak, hogy van valami, amiben ők a legjobbak. És ettől sok mindenben valóban sokkal jobbak lesznek.
De most a levegőben ott lebeg valami..
Most nagyon sokat beszélnek valamiről..
Egy olyan dolgot rebesgetnek az emberek, amit senki nem tud biztosan. Mindenki csak hallott valamit. Én is.
Integrálni fogják a sérült gyerekeket az épek közé. Így lesz? Vagy nem? Kötelező? Vagy ajánlott lehetőség?
Mi lesz veled, emberke?
Az információhiány miatt gyógypedagógusok sokasága van kétségbeesve, féltve egzisztenciáját, féltve a gyerekeket. Az oktatási törvény módosításának tervezetében, a 30§-ban van leírva a gyógypedagógiai nevelési-oktatási intézmények működése. Tehát a rendszer továbbra is nevesítve van. A gyógypedagógia mint szakma, s annak művelője, a gyógypedagógus, a törvényben továbbra is létező fogalom. De különböző környezetben “ködösített” utazó gyógypedagógusi hálózat résztvevőjeként, fejlesztő, módszertani központok dolgozójaként, integrált nevelésben résztvevő intézmények alkalmazottjaként. A terv nem világos. Így aztán szóbeszéd tárgyává vált az izgalmat kiváltó elgondolás.
A gyógypedagógia fiatal (alig több mint 100 éves) tudomány, de önálló tudomány, mert jól elkülöníthető területen működik. Patinás főiskolánk már elveszítette önállóságát, főiskolai karrá zsugorodott. Mi, felnőttek, jól alkalmazkodunk a változásokhoz, a homo sapiens túlélő fajnak bizonyult. De vajon azok a gyerekek, akik olyan sérülésekkel küzdenek, amelyek akadályokat gördítenek eléjük – sőt, sokszor lehetetlenné is teszik – az alapkészségek elsajátítását, azok a gyerekek hogyan alkalmazkodjanak? Lesz-e új iskolájukban arra lehetőségük, hogy boldogan menjenek be azért, mert sikeresek?
Lesz-e olyan szakember még, aki nem mossa össze a “tanulásban akadályozott” terminus technikust a “tanulási zavar” meghatározással? Megmaradnak-e a nagyhírű gyógypedagógiai intézmények? A törvénytervezetben a sérült gyermekek új elnevezése: “sajátos nevelési igényű tanuló”. Ez az elnevezés nagyon szép. Puha, igaz. Érződik rajta, hogy olyan ember fejéből pattant ki, aki odafigyel a fogyatékos gyerekre, és követi a normalizációs elvet. De vajon ez érződik-e majd az oktatáspolitikában? Vajon figyelembe veszik-e, hogy a legkomplikáltabb helyzet mégiscsak az értelmi fogyatékos gyermek helyzete? Vajon elgondolkodik-e valaki azon, hogy az az igazi diszkrimináció, ha valaki nem olyan módon tanul, ahogy neki a legmegfelelőbb? És létezik egy olyan hátborzongató kifejezés, hogy hideg integráció..
Sok a félelem, sok a kérdés, a választ nem tudjuk. Ideje lenne egyértelmű felvilágosítást adni, ne csak azok tudják, mi lesz velünk, akik hozzájutnak a törvénytervezethez (mint egy kurrens, pult alatti áruhoz), vagy azok, akik egyáltalán képesek megérteni a törvény szövegét. Hétköznapi, érthető nyelven, igaz információkra van szűkség!
Mi lesz veled, emberke? Féltelek. Tudod, nagyon régóta álmodoztam arról, hogy téged és hozzád hasonló gyerekeket taníthassak, nevelhessek. A saját kislányom, aki másfajta iskolába jár mint te, és többet tanul, és gyorsabban jutnak eszébe a gondolatok, ő is szívesen játszik veled. De vajon hány olyan kortársad van, aki ilyen, így gondolkodik? Vajon az én kislányom így gondolkodna-e, ha nem az én kislányom lenne?
Mi lesz veled, emberke? Féltelek. Tudod, aggódva figyeltelek az órán, ha elfáradtál, mindig “bedobtam” valami tanulást segítő játékot, amitől jól érezted magad. Mindig észrevehettem, mit gondolsz, és mit érzel, mert nem vagyunk sokan az osztályban, szinte mindannyian szem előtt vagytok.
Mi lesz veled, emberke? Féltelek. Tudod, szüleiddel arra törekszünk, hogy nagykorodban teljes életet éljél. Ahhoz, hogy teljes életet élj, körültekintően kell választani számodra iskolát a nyolcadik osztály elvégzése után. Lehet, hogy még speciális, rád szabott szakmát sem fogsz tudni megtanulni, lehet, hogy igen. De ha nem, akkor is vannak ötleteink, mit fogsz csinálni, hiszen sokan dolgoznak azért, hogy minél több védőmunkahely legyen. Ha pedig mégis lesz szakmád, az olyan legyen, amiben legjobb képességeidet tudod alkalmazni. A legjobb képességeidet pedig úgy tudjuk fejleszteni, megtartani, hogy olyan helyen tanulsz, ahol figyelni tudunk rád. Nem tanulunk gyorsan, és mindig annyit, amennyit megértesz. Tudod, “sajátos igényű tanuló” vagy, különleges gyermek. Ezért szeretünk olyan sokan!
Mi lesz veled, emberke? Féltelek. Tudod, sok kudarcot beszéltünk át az osztályban közösen, mindig találtál nálad gyengébbet, akit segítened kellett, és voltak nálad erősebbek, akik után te mentél. Így lesz az új helyeden is? Fontos, hogy láss lefelé is és felfelé is. Foghasd a kezét valakinek, segítsd, hogy ettől is több légy, és fontos, hogy kortársaid téged is segítsenek.
Mi lesz veled, emberke? Féltelek. Tudod, nem akarom, hogy a rémálmom* valóra váljon: Dühös, kipirult arccal ülsz a hátsó padban, senki nem szól hozzád, feladatlaphalom van előtted, majdnem mindig kivisznek az óráról (valamilyen fejlesztésre), szinte csak szünetben vagy együtt a társaiddal, nekimész a folyosón mindenkinek, szemtelenül válaszolsz..és hazafelé sírsz..
Gálfi Anikó
* A “rémálom” természetesen, mint minden rémálom, eltúlzott, nélkülöz minden szakmai alapot, pusztán példaként került megfogalmazásra.