Az SNI tanulók inkluzív (befogadó) tanításáról, az őket tanító pedagógusok oktatásáról, osztálylétszámokról beszélgettünk Jávorné dr. Kolozsváry Judittal, az ELTE Tanító- és Óvóképző Főiskolai Karának docensével.
Az Unióba belépésünk óta (2004) egyre több szó esett az integrációról, inklúzióról, azaz a befogadó iskolákról. Ha a sajtót (és most nem a szaksajtóra gondolok) olvasta az ember, azt hihette, hogy valami új pedagógiai csodaszerről van szó, ami egy csapásra megoldja a fogyatékos és hátrányos gyerekek oktatásának-fejlesztésének gondját, holott a befogadás már az 1993-as közoktatási törvényben is megfogalmazódott. Ezt az 1998. XXVI. törvény (esélyegyenlőségi) csak megerősítette.
Bár megfelelő törvény már volt, kezdetben az iskolák többsége nem rendelkezett ennek megfelelő tartalmú alapító oklevéllel, így az integrálási folyamat lassan indult el. Aztán ahogy csökkent a többségi iskolákba beiratkozó gyerekek létszáma, meg az iskoláknak szánt állami normatíva, úgy lettek egyre befogadóbbak az iskolák. (Ez persze csak a kívülálló sajtómunkás véleménye, erről a fenntartók egészen másként nyilatkoznának.) Hogy a pedagógusok hogyan voltak/vannak felkészítve az SNI (sajátos nevelési igényű) tanulókra, ahogy közoktatási törvény 2003-as módosítása óta nevezzük a fogyatékos gyermekeket, arról Jávorné dr Kolozsváry Juditot kérdeztem, aki az ELTE Tanító- és Óvóképző Főiskolai Kar docense és az ELTE Gyakorló Általános és Középiskola pszichológusa. A karon egyebek között differenciáló pszichológia és pedagógia tárgyat oktat. A képzés elméleti ismereteit kiegészíti egyfajta speciális iskolai gyakorlat, melynek során a hallgatók látják, tapasztalják a differenciáló-integráló pedagógiai eljárásokat, s azokat saját gyakorlati munkájukban alkalmazzák. Mindezeket részben ún. “külső” gyakorló helyeken: az iskolákban, részben pedig a főiskola Kiss János altábornagy utcai gyakorló iskolájában történik, ahol szintén tanulnak sajátos nevelési igényű gyerekek. (Kár, hogy a bejutás nem akadálymentes, pedig hely lenne, akár mobil rámpára is, a bejárati lépcsőnél.)
A főiskolán jól felépített rendszere van a differenciáló (integráló) pszichológiának, pedagógiának. Nem “mélységében” tanítják a gyógypedagógiát, hiszen nem az a cél, hogy a leendő tanító gyógypedagógusként is megállja a helyét. A cél az, hogy az egyes fogyatékossági csoportokról, főbb jellemzőiről képet kapjon, s jobban tudjon együtt működni a gyermekkel és a vele foglalkozó gyógypedagógussal, fejlesztő pedagógussal. A tárgyat jó 20 éve oktatják, s az oktatók külföldi tanulmányútjaikon szereztek iskolai tapasztalatokat. Kolozsváry Judit is több országban járt, olyan országokban, ahol a közoktatásban az integráció “bejáratott” gyakorlat: Angliában, Hollandiában, Németországban, Olaszországban. Egyik legmeghatározóbb élménye is Olaszországhoz fűződik. Ott egy halmozottan fogyatékos, kerekes ágyhoz kötött gyermek volt részese az inkluzív tanításnak. Vele volt édesanyja is, emellett konduktor, pedagógiai asszisztens is segítette a pedagógus munkáját. Látott olyan személyre szabott olvasásórát is, ami (szerintem) nálunk egyelőre elképzelhetetlen: a gyerekeknek nem volt hivatalos olvasókönyvük, hanem hosszabb-rövidebb meséket, történeteket olvastak: ki-ki a saját fejlődési ütemének megfelelő nehézségű olvasmányt. De akárhány nyugati országban járt, mindenütt azt tapasztalta, hogy egy, maximum két fogyatékos gyermek volt a kis létszámú osztályban, és a gyermek segítője mindig ott volt a tanórán. Az én tapasztalataim szerint ez a segítés Magyarországon délután, a tanórán kívül van, és nem biztos, hogy jól van ez így.
Persze az sem mindegy, hogy az SNI gyermek milyen betegségcsoportba tartozik. Egy végtaghiányos, ám egyébként jól funkcionáló gyermek a statisztika szempontjából ugyanúgy SNI gyereknek számít, mint az autista. Az egyik legjobb hírű befogadó iskola a budapesti Gyermekek Háza. Pedagógia vezetője, Lányi Marietta tanítónő szerint 20-23 fős osztályba 2-3 SNI gyermek integrálható.
Ezzel a 24 fős osztálylétszámmal sokan vitatkoznának, hiszen nem mindegy, hogy az iskola a II. kerületben, Pesthidegkúton van, ahol a Gyermekek Háza, vagy a főváros egyik lerobbant kerületében, vagy egy elszegényedő kistelepülésen. Kolozsváry Judit pontosan azt mondja, amit több gyakorló tanítónőtől hallottam: nem az hátráltatja a tanítást, hogy SNI gyermek van az osztályban, hanem az, hogy megnőtt a problémás gyerekek száma. Tanítványaival kijár az iskolákba is, ahol nehéz helyzetekkel találkoznak. Voltak olyan osztályban, ahol 24 tanulóból 17 problémás volt, s ha egy ilyen osztályba bekerül még egy-két SNI gyermek, nagy valószínűséggel megjósolható, hogy a tanulók nagy része (hacsak nincs jó szülői hátterük) nem részesül a képességének, érdeklődésének megfelelő nevelésben-oktatásban.
Ami mindezt ellensúlyozhatja, és szárnyakat adhat a gyerekeknek: a pedagógus személyisége, akinek még a következetes számonkérésén, szigorúságán is átüt, hogy szereti a gyereket. Mert az elsős kisdiákot még nem a tudásszomj hajtja, hanem az, hogy megfeleljen az általa szeretett tanító néninek, és ez igaz az SNI gyerekekre is.
– yá –