Történet egy autista kislányt nevelő családról, egy befogadó faluról és egy elfogadó iskola két gyerekszerető pedagógusáról, akiknek kedvéért érdemes iskolába járni és akiknek dicséretéért érdemes erőfeszítéseket tenni.
Nagy Rita tősgyökeres budapesti, most mégis Ludason, egy Gyöngyös melletti kis faluban él férjével, a nyomdász Nagy Zoltánnal és hétéves kislányukkal, Teklával. Rita színésznek készült, de nem vették fel a színművészetire, ezért aztán Zalaegerszegre ment segédszínésznek, majd a budapesti József Attila, illetve a Kolibri Színházban dolgozott. Aztán rájött: “Jobb nézni mint csinálni”. E megállapításon persze jót nevetünk, már csak azért is, mert Ludason, ahol most laknak tán még művelődési ház sincs. A nyolcszáz lelkes kis falura azért esett Ritáék választása, mert az M3-as mellett fekszik, és volt óvodája, ahol hajlandók voltak fölvenni Teklát.
Igaz, Tekla nem volt könnyű eset. Végigüvöltötte a csecsemőkorát, és nála minden előbb volt, mint ahogy a nagy könyvben meg van írva: hat hónapos korában felállt, tíz hónapos korában már rohangált, majd később magába zuhant és egy szót sem szólt. Ha letették, ott maradt, enni csak bizonyos színű ételeket evett.
A vidékre költözés Tekla miatt volt. Rita szerette volna, ha integrált óvodába jár, ám Budapesten csak egy gyógypedagógiai óvodába vették volna föl. Albérletben laktak, pénzük persze nem volt, mint a legtöbb fiatal családnak. Rita édesanyjának lakására hárommillió forint jelzálogkölcsönt kaptak. Fel volt adva a lecke: lakás ennyiért, valahol az M3-as mellett, ahonnan a nyomdász férj vissza tud járni dolgozni Pestre. A fővárost körülölelő agglomeráció szóba sem jöhetett a magas árak miatt. A végén Rita telefonon (anélkül, hogy látta volna hová költöznek), igent mondott a ludasi házra, amiről persze később kiderült, hogy egy düledező istálló, de már nem volt visszaút.
Bár már három éve itt laknak, még mindig nem százszázalékos a házuk (persze egy régi falusi ház sosem lesz az, ott mindig kell valamit javítgatni), azt mondja Rita: megérte ide költözni. A “ha letettem, ott maradt” kislánya Ludason beszélni kezdett. Először csak halandzsázott, amit persze senki nem értett, de mindenki boldog volt, hogy végre hallják a gyermek hangját, aztán egy-két ismert szó került a szövegbe, majd sor került a valódi beszédre. Aki most hallgatja Tekla felnőttes, választékos, néha zavarba ejtően szokatlan mondatfűzését, az előzőeket el sem hinné. Azt sem, hogy az iskolába járással együtt megszűnt a válogatás: azelőtt jó, ha ötféle ételt volt hajlandó megenni, most mindenevő. Azelőtt alig lehetett ágyba küldeni, most magától megy aludni, sőt, hétköznaponként önként csökkentette a számítógéppel töltött időt is.
– Olyan, mint egy bölcs nyolcvanéves hétéves testbe zárva – jellemzi lányát Rita. Hogy Tekla ilyen lett, abban rengeteg plusz munka van. Ilyen pluszmunka volt például, hogy Egerbe jártak logopédiára. Az egyórás fejlesztés heti tízezerbe került (a logopédus óradíjával és a benzinnel együtt). De megérte, most (talán) az a baj, hogy rengeteget beszél. Pluszmunka volt az újságkészítés is, amit nemcsak Tekla kedvéért vállalt a Nagy család, hanem a faluért és a többi, fejlesztésre szoruló gyerek kedvéért is. Mert a falu befogadta, elfogadta, megszerette őket. A társadalmi munkában készített, Fórum nevű újság hirdetési pénzeiből fejlesztő pedagógust fizettek hat falubeli kisgyereknek. Az újság körülbelül öt hónapig élt, aztán elfogytak a hirdetők, megszűnt az újság. De Rita nem tartja elképzelhetetlennek, hogy valaha majd a számítógépes tördelés, grafikázás ad neki megélhetést. Most gyesen van még, és mindezt a maga örömére csinálja. Tekla is jól rajzol, és a zenéhez is jó érzéke van, de autizmusa miatt nem vették föl a zeneiskolába.
Általános iskolát találni sem volt könnyű. A szakértői bizottság a gyöngyösi Waldorf iskolát javasolta. Ott azt mondták, fölveszik, de csak akkor, ha odajár óvodába. Tekla tehát óvodát váltott. Édesapja hozta-vitte, aki közben egy gyöngyösi nyomdában talált munkát. A kislány még csak fél éve volt a Waldorf óvodása, amikor kijelentették: az iskolába már nem veszik föl (Azt már csak zárójelben jegyzem meg, hogy a ludasi óvónők írásos szakvéleménye szerint “a csoport szabályait, szokásait kb. fél év múlva fogadta el teljes egészében.”)
A sors fintora, hogy a Waldorf iskola igazgatónőjének férje, Tekla édesapjának főnöke. Ennek ellenére Rita, aki makacs ember, az Egyenlő Bánásmód Hatósághoz fordult. Tehette ezt annál is inkább, mert a Waldorf iskola alapító okiratában az integrált oktatás is szerepel. Nem azért, hogy Teklát fölvegyék, hiszen a kislánynak van iskolája: a szintén gyöngyösi, II. Rákóczi Ferenc Általános és Alapfokú Művészeti Iskola német tagozatára jár, hanem a többi, majd ezután oda beiskolázandó gyermek érdekében.
– Lehet, hogy ezek után a férjemnek majd új munkahelyet kell keresni? – tűnődik hangosan Rita, akinek az iskolák fenntartóival már vannak rossz tapasztalatai. Mielőtt rátaláltak volna a II. Rákóczira, telefonon sok-sok Heves megyei iskolát felhívott: fogadják-e autista lányát. Mindenünnen elutasították, anélkül, hogy látták volna. Először a Rákócziban is azt mondták, hozza be a kislány papírjait, és majd meglátják. Aztán egy napon, amikor épp arra járt anya és lánya, Rita gondolt egy nagyot, és megkeresteKurucsi József iskolaigazgatót, aki ránézett Teklára, és azt mondta: Fölvesszük. (Rita szerint azért, mert szereti a gyerekeket.)
Most, néhány hónappal az iskolakezdés után, két mosolygó pedagógussal ülök együtt a tanáriban, akik nem is igazán értik, hogy mit akarok tőlük. Hogy Tekla autista? Hát persze, de hát ez nem okoz akkora galibát, hogy emiatt ne járhasson hozzájuk. Csak épp el kell fogadni őt olyannak amilyen, közben türelemmel, odafigyeléssel afelé terelgetni, ami kívánatos. Időt kell neki hagyni arra, hogy megtegye azt, amire kérik. Mondjuk arra, hogy sorba álljon, vagy hogy arra válaszoljon, amiről kérdezik.
Az iskola pedagógiai programjában ez áll: “Szakértői és rehabilitációs bizottság javaslata alapján ellátja a sajátos nevelési igényű tanulók integrált nevelését, oktatását. A tanulók szociális helyzetéből és fejlettségéből eredő hátrányok ellensúlyozása céljából képesség-kibontakoztató felkészítést, illetve integrációs fejlesztést biztosít.” Tizennyolcan vannak egy osztályban, ebből hét kisgyerek roma. Szerencséje van Teklának: kis létszámú osztályba került, de ami ennél fontosabb: két kedves, gyerekszerető pedagógust kapott, és még gyógypedagógus is segíti a fejlődését. Vele sajnos nem találkoztam. Igaz, ő csak keveset tud Tekláról, hiszen csak három hete van az iskolában (az előző pedagógus elment). Nem tudja, hogy mekkora utat tett meg Tekla odáig, hogy Szántóné Tábi Szilvia, aki a közismereti tárgyakat oktatja, most azt mondhassa:
– Öröm mindennap látni, foglalkozni vele.
A napközis (névrokon) Ferenczyné Juhász Enikő pedig ezt:
– Mindennap egy csoda, mert mindennap fejlődik valamiben.
Pedig mindkét pedagógus megijedt, mikor azt hallotta: autista is lesz az osztályban. Szilvia, valami hatodik megérzéstől vezérelve azt mondta:
– Nem muszáj csak ősszel találkozni a gyerekekkel, ismerjük meg egymást előbb.
Ezért amolyan fejlesztő foglalkozásokat tartottak öt alkalommal a gyerekeknek: játszottak, énekeltek, rajzoltak, kézműves munkákat készítettek. Tekla ugyan később csatlakozott hozzájuk, de mint mondják: láttak egy gyönyörű szép bűbájos kislányt, aki ugyan nem mindig azt csinálta, amit mondtak neki, de sem a pedagógusok, sem az osztálytársai nem sürgették. Most már a labdajátéknál nem szalad el a labdával, nem sértődik meg, ha nem ő az első, kivárja, míg rákerül a sor, és ha kérdezik, a kérdésre felel. Szilvia mosolyogva idézi fel, az első ilyen esetet, amikor a kutyájáról kezdett beszélni. Ő nyugodtan végighallgatta, majd azt mondta:
– Most nem erről beszélünk.
Ezzel a dolog el volt intézve. Tekla ugyan még két-háromszor próbálkozott, de mindig hasonló volt a fogadtatás. Ha pedig megsértődött, mert nem ő volt az első a játékban, és emiatt duzzogva kiállt, akkor figyelmeztette:
– Ha kiállsz, akkor nem játszol tovább.
Mindketten úgy gondolják, nem kell őt sürgetni, ám nem is kell mindent ráhagyni, meg kell mondani, egy-egy cselekedetének mi lesz a következménye. Az is jó mondja Szilvia, hogy a család mindenben partner. Ha elmarad valamiben, akkor biztos lehetnek abban, hogy otthon az édesanya gyakorol vele. Rita, aki, gondolom, nem kis büszkeséggel hallgatta mindezt végig, most közbeszól:
– Eddig otthon fejeztük be leckét, de egy hete erre nincs szükség. Azt mondta, azért van így, mert “begyorsult”.
Enikő ehhez hozzáfűzi:
– Ma is mindennel időben elkészült. A többiekkel együtt fejezte be a házi feladatot.
Úgy tűnik, Tekla “sínen van”. Van már barátnője is, akiért képes kiállni, ha mással konfliktusba keveredik, szeret iskolába járni, napról napra okosodik. A fejlődése látványos. És ehhez nem kellett más, “csak” egy befogadó iskola és két elfogadó, gyerekszerető pedagógus, akik szeretnek tanítani, nevelni, és akiknek csillog a szemük, ha a gyerekekről beszélnek.
Ferenczy Ágnes