Másfél évvel ezelőtt, 2006 szeptemberében gondolni sem mertem volna arra, hogy ilyen nyugalomban fognak telni mindennapjaink. Ekkor kezdtem az első osztályt értelmileg akadályozott gyerekekkel Debrecenben, a Bárczi Gusztáv Egységes Gyógypedagógiai és Módszertani Intézményben. Az osztályban heten voltunk (és vagyunk), közülük két fiú autizmusspektrum-zavarral él, kettő Down-szindrómás, egy mozgásában is akadályozott. De mind értelmileg akadályozott (középsúlyos értelmi fogyatékos).
Hogyan is kezdődött? A legnagyobb odafigyelésre a két autista fiúnak, Balázsnak és Iminek volt szüksége. Istenem, mennyit törtem a fejem, hogy hogyan is csináljam, mit tegyek? Szándékaimat, mondataimat nem értették, gondot okozott nekik az önmagukra vonatkoztatás. Nem szégyellem, az első három hónap harmincéves éves pedagógiai pályafutásom talán legnehezebb időszaka volt. Tudomásom szerint az értelmileg akadályozottaknál – nem csak egyéni fejlesztés keretében – én vezettem be elsőként a Montessorit az országban . Magamnak kellett “kitaposni” az utat. Nem volt kitől segítséget kérnem, egyedül kellett döntenem. Sok mindennel próbálkoztam, sok mindent kipróbáltam, közben bújtam a szakirodalmat, az újságokat. Ami az egyik nap úgy tűnt, igen, ez a remek megoldás.. arról másnap úgy gondoltam: mégsem. Talán mással kellene próbálkoznom. Mert az autista kisgyermekekhez is van útmutató, térkép.. csak ez bennük van elrejtve, és ezt kell megtalálnom.
Visszatérve a kezdetekre: Mindketten, Balázs és Imi is, komoly kommunikációs, szociális és szervezési problémákkal küzdöttek. Nem igazán értették, mikor, hol kellene lenniük. Nem tudták felmérni – még osztályon belül sem -, hogy pl. a játékpolchoz hogyan jutnak el a legrövidebb úton. Az utasításokat, szabályokat egyáltalán nem értették. Figyelmük könnyen elterelődött. Szociális kapcsolatteremtési zavaraik miatt a társas helyzeteket az egész év folyamán kerülték.
A környezetüket kaotikusnak látták, a hirtelen környezetváltozást nem értették, követni nem tudták. A múlt évben mindkét fiú kollégista volt, csak hétvégén mentek haza. Ez tovább nehezítette a helyzetüket. Nekik nagyon kedvezőnek bizonyult az iskolában a Montessori-
csoport előkészített környezetének szigorú rendje, és Montessori módszere.
Hogy mit is takar ez tulajdonképpen?
Először is mindennek megvan a maga állandósága, ami az ő esetükben a legfontosabb. Minden tevékenységi kör eszközei külön polcon vannak elhelyezve, amit nagyon lassan, fokozatosan ismertettem meg velük. Nincsenek 45 perces órák és szünetek, folyamatosan tevékenykednek. Többnyire azt csinálják, amihez éppen kedvük van, és annyi ideig, ameddig éppen akarják. Minden gyermeknek megvan a maga tanulási tempója. Szabadon mozognak a teremben, nincsenek székhez “kötve”, s ez nagyszerű dolog.
Montessori a túlverbalizált, azaz a beszédközpontú pedagógia ellen folytatott harcot. Az általa létrehozott eszközökkel lehetőséget adott a gyermeknek arra, hogy önmaga ismerje meg a dolgokat. Ez szemben áll azzal a tendenciával, hogy a pedagógus főként szóban közli az ismereteket a passzív helyzetben lévő gyermeknek. A Montessori-nevelés a Motessori-eszközök használata által lehetővé teszi, hogy az autista gyermek is a maga egyéni tempójában szerezzen tapasztalatokat.
Egy kis érdekesség: a kommunikációval foglalkozó szakemberek megállapították, ha csak hallás útján tanulunk, annak a hatékonysága csupán 20%-os. Az olvasásnál ugyanez 30%, a hallás és olvasás kombinációjával 50%. Ugyanakkor, ha a tanulásban aktív tevékenység is van, tehát ha a gyermek “dolgozik” is, nem csak figyel, ez mindjárt 90%-osra emelkedik. Érdemes rajta elgondolkodni.
Montessori vallotta, hogy a gyermek könnyebben sajátítja el az ismereteket, ha azt a háromlépcsős technikával próbáljuk vele megtanítani. S ezt persze egyéni fejlesztés keretében. Állandóan egyénre szóló feladatot kapnak, s ha valamit meg akarok vele tanítani, csak ő van velem. Az instrukció csak neki szól. Én csak rá figyelek – és persze a szemem sarkából a többi, nyugodtan, elmélyülten tevékenykedőre. Úgy érzem, a gyermekek által elért sikereknek ez volt a nyitja. Az autista gyermekek ellátásában a legfontosabb eszköz az intenzív, speciális célokra irányuló fejlesztés, ami figyelembe veszi adottságaikat. Fő célom, hogy Balázs és Imi a képességeikhez mért legnagyobb fokú önállóságot érjék el, amit elértek, azt szinten tartsuk, és változatos helyzetekben gyakoroljuk.
Nyilvánvaló az sem mindegy, hogy beszélő vagy nem beszélő autistáról van-e szó. Az echolálás a jellemző rájuk. A kommunikáció zavara miatt vizualitást igénylő, szimbólumokat kifejező kártyákkal próbáltam őket segíteni, ami nagyon sikeresnek bizonyult. A pad bal oldalára tettem a Montessori-eszközöket ábrázoló képeket, amikkel nekik aznap dolgozniuk kellett. Azért kezdtem már kezdetben a Montessori-eszközökkel, mert úgy gondoltam, ha eredményes lesz ez a forma, akkor az eszközzel ellenőrizni tudja saját magát. Számítottam rá, hogy hosszú és kitartó munkát igényel, míg megértik és elfogadják az eszközhasználat kritériumait. Bár, mint említettem a Montessori-eszközök tartalmazzák a kontroll lehetőségét, de értelmileg sérült gyermekek esetében ez nehezebben valósul meg. Kis lépésekre bontottam a feladat végrehajtását, és dolgoztunk, játszottunk sok-sok időn keresztül.
Milyen jó, hogy ezt tettem!
A hosszú, összetett utasítások helyett a személyre szabott, rövid, konkrét tényközlést választottam. A kezdetekben ez így történt. Például: Fogd meg a kártyát. Vedd le. Nézd meg. (pl. a piros színes hengert). Menj a polchoz. Keresd meg. Fogd meg. Menj vissza. Tedd le a játékot. Tedd le a kártyát a jobb oldalra. Vedd le a doboz tetejét. Fogj meg egy hengert. Vedd ki. Tedd le. Engedd el.. stb., stb. Ez így történt persze a visszarakáskor is, heteken, hónapokon keresztül. Megérte. Eleinte a kezüket is fogtam, érezzék, mit is akarok. Tulajdonképpen minden eszköz használatát Montessori-módszerrel tanítottam meg nekik, a lehető legkevesebb instrukcióval. A múlt évben úgy helyeztem el őket, hogy mindenkinek háttal ültek, minél kevesebb inger érje őket. Szívesen dolgoztak a Montessori által oly sokat emlegetett kis szőnyegen is, akkor érezték, hogy az az ő kis területük.
A tavalyi fáradságos munkámnak meg lett az eredménye. A vizuális támogatással egyre önállóbbak lettek. Minél önállóbbak, annál kevesebb a viselkedési probléma, s minél kevesebb a viselkedési probléma, annál inkább szocializálhatók. Nagyszerűen beilleszkedtek a csoportba. Mára már szépen, kitartóan, önállóan dolgoznak. A vizuális megsegítésre csak ritkán van szükség. Néha olyan jókat mosolygok. Van, amikor Balázs a polc előtt mondja magának az oly sokat hallott utasításokat: Fogd meg. Vedd le – stb. Hát nem nagyszerű?
Az eszközök helyes használatával kéztőcsontjuk megerősödött, egyre inkább kész az írásra. Ahhoz azonban sok időnek kell még eltelni, hogy a ceruzát helyesen megfogják. De van idő. Semmit sem akarok elsietni. Dolgoznak, megismernek, fölfedeznek, tapasztalnak, tapogatnak, játszanak és játszanak.. s mindezt kitartóan, sokszor 40-50 percig egyfolytában teszik. De megtehetik, nem köt bennünket csengőszó, folyamatosan dolgozunk egész délelőtt.
E tanév elején már kacérkodtam a gondolattal, hogy bepillantsak velük is a betűk világába. Mivel nagyon szeretnek a színes fa betűkirakóval játszani, ez jó kiindulásnak bizonyult. De hogyan kezdjek hozzá? Azt tudtam, mindenféleképpen Montessori háromlépcsős módszerét fogom alkalmazni. Ezen felül olyan módszereket, eszközöket, szimbólumokat kellett még választanom, amelyekkel biztosan megértik, mit várok el tőlük. Az autista gyermek eltérő adottságai a Montessori-módszer alkalmazása során speciális problémákat vetettek föl. De a szervezést hogy oldjam meg? Mivel mellettük még ott a másik öt sérült gyermek a maga kis nyűgével, problémájával, és én segítség nélkül, egyedül vagyok.(Szeptember óta nincs asszisztensem.) Próbálkoztam más menetrenddel. Sikerült úgy megszerveznem az életünket, hogy így mindenkinek nagyon jó.
Visszatérve a “betűtanításhoz.” Először Balázzsal próbálkoztam, de kissé félve kezdtem hozzá. Szerencsére a Montessori-módszer nem hagyott cserben. Rövid időn belül megtanult nyolc betűt, és össze is olvas. Ez óriási. (Párhuzamosan ismertetem meg mind a négy betűtípust.)
Őszintén bevallva Balázstól is tanultam alázatot, a siker nem csak rajtam múlt. Együtt csináltuk. Én alakítottam őt, ő engem. Én magamat, s ő is magát. “Nem lehet valakit valamire megtanítani, csak hozzásegíteni ahhoz, hogy a tudását maga szerezze meg” – írta találóan Gallilei. (Más fordításban: Valamire megtanítani nehéz az embert; rávezetni, hogy magában találja meg – több célra visz.)
Megpróbálom tanítványaimat hozzásegíteni a minél több megismeréshez, fölfedezéshez, amihez a lehető legjobb útmutatást (szerintem) Montessori adta: “Kövesd a gyermeket.” Hisz mindegyik másként fejlődik, és nekünk, pedagógusoknak ezt tiszteletben kell tartanunk.
Tisztelem, becsülöm, elfogadom sérült diákjaimat. Törekszem arra, hogy minél jobban kiteljesedjen önállóságuk. Fontos, hogy az emberekben ne legyen előítélet a fogyatékkal élő emberekkel szemben. Ha szertefoszlanak a róluk kialakult téves nézetek, könnyebb lesz elfogadnunk a sérültekről szóló egyenlő jogokat. Ehhez kívánok mindenkinek sok erőt, türelmet, és kitartást.
(Akit érdekel a Montessori-módszer és további információt szeretne, az felveheti a kapcsolatot Béres Máriával: 06 20 325 6724; beres60@freemail.hu.)
Béres Mária
Montessori gyógypedagógus
Debrecen, Bárczi Gusztáv EGYMI
1 Stefán Mariann, a Magyar Montessori Egyesület elnöke szerint, Béres Mária nemcsak pár Montessori-elemmel színesítette a hétköznapokat, hanem a mindennapok módszerében, eszmeiségében is megfelelt a Montessori elvárásoknak.