Elszántságra és türelemre van annak szüksége (vagy jobb számítógépre), aki meg akar ismerkedni az Oktatási Minisztérium honlapján (www.om.hu) a közoktatási törvény módosításaival. Sokadik lefagyás után sikerült elolvasnom, de mentenem, másolnom nem (pdf formátum). Mindez magánügy lenne, ha nem sok családot érintő, fontos törvényről lenne szó. Talán ezért is terjedt el, hogy a tárca meg akarja szüntetni a gyógypedagógiai iskolákat, és már nem is beszél fogyatékosokról, hanem csak sajátos nevelési igényű gyerekekről.
A fogyatékos kifejezés valóban nem szerepel a Parlamentnek benyújtott módosításokban, de ezt annak számlájára írhatjuk, hogy manapság sok mindent másképp nevezünk, mint régen. Ettől ugyan a Down-kóros gyermek továbbra sem lesz épértelmű, és ugyanúgy speciális megsegítést igényel, mint korábban, ám tanítása, fejlesztése másképp történik, mint eddig (Gondoljanak Gyöngy Anna könyvére, a Panka naplójára). Ami viszont új, hogy akit lehet, azt a tárca a normál általános iskolában oktatná, fejlesztené. Talán ettől félnek a legjobban a gyógypedagógusok, hiszen úgy érzik, veszélyben van az állásuk.
Szauder Erikkel, az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Főiskolai Karának adjunktusával épp erről beszélgetünk. Nem értünk mindenben egyet, de abban feltétlenül, hogy ma nagyon sok olyan kisgyerek tanul szegregáltan, azaz gyógypedagógiai iskolákban, akiknek a normál iskolában lenne a helyűk. Ehhez persze másféle felkészültségű tanárok (is) kellenek az épek iskolájában, és a társadalom egészének szemléletváltására van szükség.
– A gyógypedagógia oktatása már elindult ebbe az irányba – mondja Szauder Erik. – A tananyag reformja már 1993-ban megkezdődött, aztán kicsit megtorpant, de mondhatjuk azt, hogy azóta is folyamatosan tart. Régen a főiskola a szakma több területére készítette föl a diákokat, ezért amikor kikerültek az iskolába, kevesebb meglepetés érte őket, ám kevesebb mély ismerettel rendelkeztek egy-egy terület sajátos résztémái kapcsán.
Mint minden tudományág, a gyógypedagógia és a kapcsolódó tudományok is jelentős fejlődésen mentek át, amelyeknek meg kell jelenniük a tananyagban, és – hasonlóan az orvosi és más szakmákhoz – a gyógypedagógia is differenciálódott. Ennek következménye, hogy most a főiskola – a széles alapok helyett – koncentráltabb, célzottabb képzést ad. Ennek persze pillanatnyilag van hátránya is, ismeri el Szauder Erik:
– Hátrány az, hogy a hallgatók olyan oktatást kapnak, ami (szándékait tekintve) az új helyzetre készíti fel őket, ám ha kimennek az iskolákba, akkor még a régivel találkoznak. –
Az oktatási törvényben a sajátos nevelési igényű gyerekekre vonatkozó rendelkezések már az új helyzetre vonatkoznak. Azt, hogy a gyógypedagógusok féltik az állásukat, Szauder Erik csak annak tudja be (és elolvasva a törvénymódosítást, magam is egyetértek vele), hogy nem ismerik a törvényt:
– Sokkal több tanárra lesz majd szükség, hiszen megjelennek az iskolákban azok a gyógypedagógusok, akiknek a segítségét eddig legfeljebb akkor kérték, ha problémája volt a gyereknek. Az eddig periférián lévő gyógypedagógus fontos szerephez jut: együtt dolgozik az osztályt tanító többi pedagógussal. Az együttdolgozás, a team-munka a külön gyógypedagógiai iskolákra is igaz lesz, hiszen most nem az egészre, hanem annak egy-egy specifikus szeletére készíti föl a hallgatót a főiskola. Igaz sokkal mélyebben, alaposabban, ráadásul nemcsak egy adott életszakaszt véve figyelembe (pl. az óvodás- és iskoláskort), hanem az egész emberi életet: a csecsemő korai fejlesztésétől kezdve egészen a felnőttkorban bekövetkező betegségek miatti rehabilitációig (pl. afázia, speciális torna, amit a szomatopedagógus végez stb.).
Amikor arról kérdem, hogy miként gondolják a sérült (én még maradok a régi kifejezésnél, mert az rövidebb) gyerekek integrációját, Szauder Erik így válaszol:
– Manapság már nem integrációról, hanem inklúzióról, azaz befogadásról beszélünk. Abból indulunk ki, hogy alaphelyzetben mindenki másféle ellátást igényel. Az iskola szolgáltató intézmény, az a dolga, hogy a lehető legjobban kiszolgálja azokat, akik hozzáfordulnak. Miért utazzon a városon keresztül a gyermek, ha két utcával odébb ott van az iskola, amelynek az a dolga, hogy őt is megfelelően ellássa. Tehát nem arról van szó, hogy beteszünk, mondjunk egy Down-szindrómás gyereket az osztályba, és majd elboldogul ott valahogy, hanem arról, hogy speciális módon megsegítjük. Ha kell, akkor vele lesz egész nap egy gyógypedagógus, aki összedolgozik az osztályt tanító tanárral. De olyan is előfordulhat, hogy csak egy-egy speciális esetben megy segíteni a gyógypedagógus. Ez mindig az adott gyerektől függ, no és persze attól is, hogy a normál tanárképzésben milyen teret szentelnek akár a sajátos megsegítést igénylő gyerekek pedagógiájának, akár, mondjuk, a tanulásban akadályozottak (pl. diszlexiások, hiperaktívak stb.) nevelésének, fejlesztésének. Ebben a szisztémában a gyerek a lehető legtöbb időt tölti az osztálytársaival.
Hosszan beszélünk még az inklúzióról, és Szauder Eriken látom, hogy ez szívügye. Mert az inklúziót úgy kell elképzelni, hogy bárki bejöhet majd az iskolába, hogy itt akarja taníttatni a gyerekét. Attól sem kell félni (leginkább az egészséges gyerekek szüleinek), hogy emiatt nem tudnak majd a többiek haladni. A befogadás osztályonként egy vagy két gyereket jelent. Az együtt töltött diákévek pedig minden europlakátnál, tévéhirdetésnél jobban szolgálják a másság elfogadását. Az megint más kérdés, hogy az iskola kérheti majd a szakértői bizottság véleményét, hiszen azt valamennyien tudjuk, nem mindenki alkalmas arra, hogy befogadott legyen. Szauder Erik szerint ez a sérültek egy-két százalékára igaz. Bár kevesebb kimondottan gyógypedagógiai intézmény kell, mégsem kell attól félni, hogy nem lesz szükség gyógypedagógusra, sőt: végre nem magányos partizánakcióként kell majd egy-egy civil szervezetnek vagy elszánt pedagógiai módszertani központnak az utazótanárokat fizetnie. Igaz, kicsit az ő funkciójuk is megváltozik. Egyfajta konzulensként (is) dolgoznak majd, azaz a helybéli pedagógusnak segítenek, hogy minél jobban ellássa a gondjaira bízott sajátos nevelési igényű gyermeket.
Ferenczy Ágnes