Aki nem beszélő autista gyerekek oktatására adja a fejét, az készüljön fel arra, hogy itt a siker sosem olyan látványos, mint más osztályokban, ám a várható kis sikerhez is két-háromszor annyi energia kell, mint más, hasonló korúaknál. A Csillag csoportnál, ahol öt autista gyermeket oktatnak-nevelnek, egy délelőttöt töltöttem.
A budapesti Huba utcában lévő katolikus Kolping Általános Iskola és Gimnáziumban lévő Csillag Csoportban három gyerekkel és négy segítővel indul a nap. A negyedik később érkezik (az orrvérzése nem akart elállni), az ötödik már napok óta hiányzik. Megvan a szertartása az érkezésnek és a búcsúzásnak is. Az érkezéskor és a búcsúzáskor is kis mécsest gyújtanak, és az érkező nevével dúdolják a rigmust: “Brunó, Brunó, örülök, hogy eljöttél”. A “tanteremben” nincsenek padok, székek vannak, kis sámlik és asztalok. Talán az egy szem tábla mutatja, hogy mégis iskolában vagyunk. De ez sem a hagyományos, zöld vagy fekete, hanem fehér, amire filccel lehet írni. A tábla felső részén idézet:“Autistának lenni, nem kiváltság, hanem olyan dolog, ami ellen küzdeni kell. (Panka)”
Itt minden segítő és minden gyerek állandóan akcióban van, senki nem tétlenkedhet, s e ténykedés motorja, fáradhatatlan “diktálója” Pataki Klára, akinek autista lánya szintén e csoport tagja. Klára gyógypedagógus, de azt hiszem, sosem gondolta volna, hogy mindazt, amit tanult, és amit nem tanult, de saját maga kísérletezett ki, azzal majd Pankalányán is fog segíteni. Hogy most épp tornaóra van, vagy valami más, azt nem tudom. A gyerekek egy “sünin” gyakorolnak. A süni a földön van, a zoknis lábak rajta, és Klára előmondja a tennivalókat: lábbal – sarok leszorítás – lábujjal. Panka közben önállósítja magát, jön is a figyelmeztetés: “Panka, szeretném, ha Nikivel is dolgoznál”. Zolinak nem kell segítség, vagy a figyelő szem: egyedül végzi az újabb gyakorlatot, ami a kezekkel kapcsolatos (lenn – fent – előre stb.) Ezt a csoportban lévők nevének ritmusos kimondása, majd hangos betűzése követi.
Leírva száraznak, unalmasnak tűnnek ezek a gyakorlatok, de e közben rengeteg olyan ismeret elhangzik, amit az ilyenek nélkül jóval nehezebb lenne megtanítani, arról nem is beszélve, hogy számos feladat például az írást készíti elő. Ilyen volt az, amikor az ablaküvegre fújt habba “rajzoltak”, vagy a tálcán lévő kukoricadarába írtak/rajzoltak (ahány gyerek, annyi tálca). Aztán a körbe háromszögek, négyszögek következtek, majd számokat írtak tízig, utána hangosan ötösével, tízesével százig számoltak.
Az autisták is csak olyanok, mint a többi kisdiák. Nincs mindenkinek kedve ugyanazt csinálni, amit Klára mond. Talán Zoli az, aki szinte mindent végrehajt, egyébként ő néha beszél is. Brúnó üdvözlésekor például nagy dicséretet kapott, mert kimondta a nevét. Vince az asztalt ütögeti, majd leül a földre, és az oda szóródott darával játszik. (A gyakorlat befejeztével Zoli szorgosan felsöpri az asztalok környékét.) Panka a kezével van elfoglalva: gyönyörű hosszú ujjait nézi, mozgatja, behajlítja, görbíti stb. Közben azért észrevétlenül figyel a többiekre is; ezt az is bizonyítja, hogy mikor magam is megpróbáltam úgy kitekerni az ujjaimat, mint ő, hirtelen abbahagyta saját ujjai tornáztatását, és az én kezemre meredt.
Aztán jön a betűtáblával való írás. Itt mindenki ír támogatott kommunikációval (FC), amire a pszichiáterek többsége azt mondja, hogy a felnőtt ír a gyerek helyett. Ebben én nem tudok állást foglalni, de azok a szókapcsolatok, szófordulatok, amelyeket az autisták használnak, egy felnőtt “normális” gondolkodású felnőttnek eszébe sem jutnának. Dr. Pataki László, orr-fül-gégész szakorvos, foniáter és gyógypedagógus, aki egyébként Panka édesapja, most olyan műszeren dolgozik dr. Kiss Gábor neurológussal, amelyik megmutatja, hogy kinek a keze ír. Ha kész a műszer, ami a gyerekhez és támogató személyhez csatlakozik, akkor az az erőkifejtés, amivel a gyerek a betűtáblára csap, mérhető lesz, és egyszer s mindenkorra eldöntheti a támogatott kommunikációval kapcsolatos vitát. Pataki doktor másik műszeren is töri a fejét, és szerencsére ehhez is van segítője. A leendő műszerrel csak az én szakszerűtlen leírásomban ismerkedhetnek meg: azokat a hangokat szeretné mérni, amelyek az autistákat irritálják, amelyek miatt oly sok gyereket, felnőttet látunk rendezvényen, iskolában, utcán befogott füllel, boldogtalan arccal ülni, járkálni. Ezek a hangok már túl vannak azon a tartományon, amiket a megszokott hallásvizsgálatoknál mérni szoktak.
Az, hogy Pataki Klára hisz a saját módszerében, az természetes. De kíváncsi voltam, hogy mit gondol erről a módszerről egy szülő. Brúnó édesanyjával, Zsuzsávalbeszélgettem. Ő elégedett a Csillag Csoporttal, de mint mondja nem az a lényeg, hogy ő elégedett, hanem az, hogy Brúnó is elégedett. Nem ez volt az első iskolájuk, vannak hát tapasztalatai, hogyan is oktatják az autistákat. Aztán amikor iskolát váltottak, jó sok helyet megnézett. Brúnó a csoport indulásától idejár, és szeret itt lenni, szeret iskolába járni, ami az eddig iskoláiról nem volt elmondható. Ez persze a legnagyobb dicséret, ami az iskoláról, a csoportban dolgozó pedagógusokról elmondható. A csoport vezetője Klára, és van két főállású segítője, akik közül az egyik gyógypedagógus. A fizetésüket a közalkalmazotti bértábla szabályozza (ami nem sok), de ezért a pénzért jóval többet dolgoznak. Hozzájuk reggel bejönnek a gyerekek és délután négyig itt vannak, szüntelenül stimulálják, foglalkoztatják őket. Embert próbáló feladat. Még szerencse, hogy önkéntes segítők is akadnak, ilyen például két gyógypedagógus-hallgató Zita és Niki. Zita, bár dolgozik, s mellette tanul, amikor csak teheti, jön, és a legnagyobb elismerés hangján beszél az itt folyó munkáról
Közben kimegyünk az udvarra. Ez a ‘magány’ terepe, azaz itt most nincs percre pontosan, közösen végrehajtandó feladat. Itt most tanár-diák egyaránt lazít, de azért itt sincsenek magukra hagyva a gyerekek. A félórás szaladgálás és egyéb megszokott udvari játékok után vissza a tanterembe. Naplót írnak a délelőtti eseményekről támogatott kommunikációval.
Ez után az ebéd következik, és pedig búcsúzom. A köszöntés, a mécsessel nekem is kijár: “Köszönjük, hogy eljöttél.” Kicsit zavarban vagyok. Nekem kellene köszönetet mondani, hogy eltűrték, hogy ott vagyok, hogy Panka megismert és rám mosolygott, hogy Vince magától az ölembe ült és átölelt (közben rongyosra rágta a kendőm csücskét). És van még sok-sok apró mozzanat, ami azt bizonyítja, hogy itt az életre nevelnek, még akkor is, ha esetleg soha nem fognak megtanulni beszélni vagy úgy írni, ahogy mi, többségiek szoktunk.
Ferenczy Ágnes