Sokféle felelet van arra, ha az embernek fogyatékos gyermeke születik. Szalkai Krisztina Bence fiát autizmussal diagnosztizálták. Az állapotát látva azt mondták a szakemberek: tegye elfekvőbe, mondjon le róla. A „csakazértsem” dac indította útjára a Miskolci Autista Alapítványt 1992-ben, húszezer forint alaptőkével.
Igyekeztek minden pályázati lehetőséget kihasználni, de a szülők is nagyon sokat segítettek az évek folyamán. Ezeknek köszönhető, hogy nemsokára elkezdik egy újabb otthon építését. 1996-ban az elsők között nyithatták meg a fogyatékosok ápoló-gondozó otthonát, melynek az Autista Ház nevet adták, s vezetője Krisztina lett. Akkor 15-en éltek benne, most a 2007-es bővítésnek köszönhetően (új ház vásárlása) 37 lakójuk van. Bár nem válogatnak, többségében súlyos autisták élnek náluk – tíz nagyon súlyos – bár van asperger-szindrómás és más fogyatékossággal élő személy is. Az eltelt 14 év során nemcsak az otthon lakóinak száma bővült, hanem az alapítvány által nyújtott szolgáltatások köre is. Napközi otthonukba 15, családban élő fogyatékos/autista ember jár, a fejlesztő iskolában tíz, súlyosan fogyatékos fiatal (köztük autisták is) kap speciális fejlesztést. Az otthon lakói közül az alkalmassági vizsgálat 18 embert munka-rehabilitációra alkalmasnak talált, a többi intézményi foglalkoztatásban vehet részt (takarítás, egyszerűbb kisegítő munkák).
A 37 bentlakóra, meg a külső bejárókra összesen 25 segítő jut. Ebből 15 a szakember, a többi technikai segítő. Amikor arról kérdezem Krisztinát, hogy meg tudja-e fizetni az alkalmazottakat, és nagy-e náluk a fluktuáció, legyint: „Megfizetni nem. De van körülbelül húsz fő, akik már évek óta itt vannak, köztük olyanok is, akik a kezdetektől velünk vannak, és öt-hat azok száma, akik ’jönnek-mennek’. Hiába nagy a munkanélküliség a városban, ez nem olyan vonzó munkahely, hogy tolonganának az emberek.”
Egy idő után felkerekedünk, hogy bejárjuk az első „alap házat”, amire ráférne a felújítás. Szerencsére megvan rá a pénz, amit pályázat útján nyertek. Június 30-ig kell a festést-mázolást, a belső udvar kövezését és a kerítést megcsinálniuk. Szűkösen vannak. Kicsi a szoba, ahol a kosárfonás folyik, és a kétágyas szobák is meglehetősen kicsik. Talán a tetőtér lehajló része miatt tűnnek annyira kicsinek. „Hat négyzetméter, amennyit a jogszabály előír” – tudom meg Krisztinától. Szoros napirendjük van az itt élőknek, és főleg a súlyos autista embereknek osztják be minden percét. Krisztina szerint ezzel elejét lehet venni az agressziónak. Ez persze nem jelenti azt, hogy nincsenek kiborulások. Az egyik gondozottjuk épp a pszichiátriai osztályon van. Egy másik, aki azt mutatja nekem, hogy milyen játékkal játszik a számítógépen, önmagát bántja, ha jön a rosszullét. Amikor ennek közeledtét érzi, ő maga kér segítséget: kössék hátra a kezét. Azt még nem találták ki, és gyógyszer meg módszer sincs rá (csak nálunk?), hogy mit is kell tenni az ön- és közveszélyes autista vagy pszichiátriai beteggel. Ami feltűnik: nem látok napirendi kártyákat. Krisztina szerint csak néhány autista fiatalnál van erre szükség, mert a többiek már percre pontosan tudják, hogy mi történik, hiszen évek óta itt élnek, életük a ház napirendjéhez igazodik.
A másik házban, amit később vásárolt meg az alapítvány, és átalakított bentlakásos otthonnak, minden tágasabb. A szövőműhelyben, a boltív tetején látok három megfakult napirendi kártyát, ami a szövéssel kapcsolatos teendők idejét mutatja. Oroszné Lászlóné Kata a „szövőmester”, ő tanítja a szövést a fiataloknak. Eredeti foglalkozás messze esik a szociális területtől. Szőlész-borász szakközépiskolát végzett (tállyai lány), és aztán az élet Miskolcra és ide, a vargahegyi otthonba vetette. Gondolta, marad egy darabig. Ez a „darabig” már tizennégy éve tart, és látszik rajta: szereti azt, amit a csinál. Közben persze elvégzett mindenféle OKJ-képzést, hogy képben legyen, és hogy maradhasson a fogyatékos emberek között. Krisztina szerint az, hogy az ő súlyosan autista fia most végzi az esti gimnázium első osztályát, és már négyféle OKJ-s szakmát is megszerzett, Katának köszönhető. Bence a nyílt munkaerőpiacon helyezkedett el (négyórás állás), egyedül közlekedik, barátnője van. Bencének, s mindazoknak, akik Katához kerültek, tehát szerencséjük volt. Kata azt mondja, ő boldog, hogy találkozott a fogyatékos emberekkel, és hogy velük dolgozhat. A speciális szakiskolából hazaérkező fiatalok megölelgetik Krisztát is, Katát is. Néhányan közülük Girincsről érkeztek, amikor a girincsi állami fogyatékos otthont felszámolták, és a kastélyt eladták. Jól érzik itt magukat. Végül befut Bence is. Aprócska barátnője mindjárt mellé sorol, átöleli a derekát. Valakinek mindjárt akadt valami számítógépes problémája, amit itt Bence szokott megoldani, elvégre erről is van bizonyítványa.
Kimegyünk a ház elé, ahol már kiásták a kerítés helyét, és az én legnagyobb sajnálatomra egy szép vastag törzsű fát is. Igaz, árnyékot vetett a házra, az is igaz, hogy a fűtéshez is jól jött a kivágott fa, mégis sajnálom. Az alapítványnak nem sokba került ezen a télen a fűtés, mert pályáztak és nyertek a Nemzeti Bank kivont bankjegyeiből készült brikettekre. Kéthetente érkezik az újabb „pénzbrikett”.
Június 30-ig készen kell lenni a felújítással és a kerítéssel. A Norvég Alapnál lakóotthon építésére kiírt pályázat szerződéskötése csúszott, ezért a tízszemélyes új otthon megépítése, átadása még várat magára. Sajnálkozom, hogy közben változott az euró árfolyama, de azt mondja Krisztina, hogy a változást kompenzálták, ami persze nem jelenti azt, hogy nem kell megfogniuk minden forintot. Nemcsak az építkezésnél, hanem az élet minden területén. Van egy kis földjük Miskolchoz közel, Szakáldon, ott megterem a konyhára való zöldség, vannak kecskéik, a tejüket megisszák, vagy kecskesajtot készítenek belőle, a lakók közül néhányan segédkeznek a mezőgazdasági munkákban, de kirándulásképp is kijönnek ide. A lakók kosárfonással is foglalkoznak, az ő munkáikat is eladják ugyanúgy, mint a szövőműhelyben készült lábtörlőket. Háromszáz személyes konyhájukban a környéken lakókra is főznek. Ennek is köszönhető, hogy az itt élők már nem haragszanak a fogyatékos emberek szomszédsága miatt, és megismerve meg is szerették őket.
Búcsúzóul megkérdezem Krisztinát, mit szeretne még elérni. „A nyugdíjat”, vágja rá, amire Elek János, a kuratórium elnöke, aki majd’ mindennap bejön az otthonba, jót nevet: „Te? Nyugdíjba? Addig fogsz ide bejárni, amíg a lábad emelni bírod.”
Ferenczy Ágnes