Lépések a visszaszerzésére
Ahhoz, hogy élni tudjunk, bízni kell a másikban. Nem élhetünk úgy, hogy mindig minden szó és tett mögött valamiféle sanda szándékot gyanítunk. Mondom ezt annak ellenére, hogy tudom: nem árt olykor gyanakodni. De kinek jutna ez az eszébe, ha sorstársról van szó, ha sorstárs állítja azt, hogy gyermekünk javát akarja? Bevallom, megdöbbentett a hír: valami nincs rendben az S. O. S. Élni Szeretnék közhasznú alapítvánnyal.
Még nincs egy éve, hogy az Esőemberben hírt adtam a debreceni tervekről. Igaz, senkinek nem kotorásztam a zsebében, nem kértem (nem is kérhettem) kimutatást az alapítvány bevételeiről, kiadásairól. Akkor úgy tűnt: itt pezseg az élet, hamarosan megépül az első lakóotthon, lesz támogató szolgálat és támogatott foglalkozás. Utoljára tavaly Budapesten találkoztam Gulyásné Szabó Edittel, aki az alapítvány szakmai vezetője, és élettársával/munkatársával Boncz Lászlóval, aki a kuratórium elnöke volt. Akkor a MA Alapítvány szervezésében találkoztunk, és a párizsi laboratórium eredményeiről és a MA terveiről volt szó.
Edit akkor azt mondta
ők is fölveszik a kapcsolatot a laboratóriummal, hiszen sokan kimaradtak a vizsgálatból. (Akik nem olvasták az előző Esőembereket, azoknak írom: a vizeletből – egyebek mellett – megállapítható, hogy a gyermeknek szüksége van-e vagy sem glutén- és kazeinmentes diétára. Ezt a típusú vizsgálatot nálunk még nem végzik el.)
A kapcsolat fölvétele megtörtént, a labor elküldte a tartályokat, amelyek a vizelet szállítására, tárolására szolgáltak. A párizsi laboratórium nem várta meg a pénz beérkeztét: elvégezte a vizsgálatokat, az eredményeket föltette az internetre. Ez október elején volt, a(z első) számlát november elején küldték.
Pearl Eran két módon került a történetbe. Edit 2005 augusztusában megkérte, vegye át az alapítvánnyal kapcsolatos alapítói jogokat, mert az alapító (a fia barátnője) ki akar ebből szállni. Juhász Melinda ügyvéd jelenlétében adta át a jogok gyakorlását Erannak. Ezt szeptember 13-án a bíróság is tudomásul vette. (Míg Erant hallgatom, eszembe jut, hogy Edit egészen más történetet mesélt nekem az alapítvány keletkezéséről, ezért kibányászom a gépből a tavaly júniusi Esőembert: “Az S. O. S.-t 2002 júliusában hozták létre. Alapítója a Félút Egyesület (Fiatal Értelmi Lelki betegek Útját Támogató Egyesület), célkitűzésük is azonos: támogatni a “félúton” lévő autista, autisztikus fiatalokat, felnőtteket.” Elmondásuk szerint ezt az egyesületet Edit élettársa, Boncz László hozta létre. Míg ezt írom, eltűnődöm: vajon ilyen, nem nagy horderejű dologban, miért kellett valótlant állítani? Persze az is lehet, hogy megvolt ennek az oka, amiről a kívülálló semmit sem tudhatott.)
Debrecenben kezdte, Izraelben
végezte Eran az orvosi egyetemet, magyar lányt vett feleségül. Két gyermeke közül a kislány autista. A franciák és a debreceniek közötti levélváltásban Eran volt a “nyelv”, angolul ő tartotta a kapcsolatot Párizzsal. Derült égből villámcsapásként érte a hír, hogy a laboratórium felszólítja az alapítványt az elvégzett vizsgálatok ellenértékének átutalására. Hárommillió forintról van szó. Eran magyarázatot követelt. Már a pénz beszedésekor is volt konfliktusa Edittel, hiszen a franciák (tekintettel a vizsgálatok nagy számára) 15 százalék kedvezményt adtak, és a szülők nem is kértek minden vizsgálatot. Edit mégis jóval több pénzt szedett be (erről elismervényt kaptak a szülők). Azt mondta – és ez elfogadható magyarázatnak látszott -, hogy a szállításra is kell pénz, és a legvégén úgyis mindenki visszakapja, amennyivel többet adott. Harminchárom szülő fizetett fejenként 140 ezer forintot. Volt, aki emiatt kölcsönt vett föl. (Edit persze a saját fia után nem fizetett, telt miből állni az ő költségeit). Edit minden alkalommal kitalált valamit, hogy épp most miért nem fizetnek a franciáknak. Nem is érdemes fölsorolni a kifogásokat.
Eran elunta dolgot, pontosabban gyanakodni kezdett, és a saját szakállára nyomozásba fogott. “Egy hét alatt rettenetes dolgokat tudtam meg” – és sorolja is: az önkormányzattól bérbe kapott helyiségért – ez az alapítvány Közösségi Háza, itt tartják a foglalkozásokat – egy év óta nem fizetik sem a bérleti díjat, sem a közüzemi költségeket. Edit tagi kölcsönöket kért a szülőktől, amelyeket nem adott vissza, a leendő hortobágyi lakóotthonra 546 ezer forintokat szedett be a szülőktől. (Amúgy ötmilliót kért volna a végleges beköltözéskor. Azzal áltatta őket, hogy 2006 tavaszán már ott élhetnek a gyerekek.) “Kihasználta a szülők tehetetlenségét, reménytelenségét, és olyan erő volt benne, hogy mindent el tudott hitetni velük? Velem is” – teszi hozzá Eran kis szünet után.
Hogy még mi minden
lehet a “szekrényben”, és hogy még milyen csontvázak fognak kiesni, ha végre teljesen kinyitják az ajtót, azt senki nem tudja. Edit az alapítvánnyal kapcsolatos iratokat nem adta át. Eran a két ünnep között tett följelentést a debreceni rendőrségen, és most várja a nyomozás végeredményét. Időközben haladékot kért a franciáktól, akik a szülőknek egyenként, személyre szólóan postázták a vizsgálatok árát, kérve őket annak kiegyenlítésére. A számlák végösszege általában 90 ezer forint körül mozog. Az alapítvány nevében Eran ígéretet tett a franciáknak és a szülőknek is, hogy rendezik az adósságot, arra kérve a szülőket: most ne fizessenek.
Az új vezetés segítségkérő leveleket írt: egyiket az Ifjúsági Családügyi Szociális és Esélyegyenlőségi Minisztériumnak, a másikat egy pártelnöknek, akinek egyik gyermeke autista. A válasz (mint az előre látható volt) mindkét esetben nemleges volt. A szülők közül egyedül a pártelnök fizette ki a franciák számláját, és igaza volt: ő aztán tényleg nem engedheti meg magának (és nem csak a választások miatt), hogy akár csak egy forinttal is tartozzon. Igaz, azonnal kérte is az alapítványt, hogy fizessék vissza neki a befizetett 140 ezer forintját, noha pontosan tudja, hogy milyen helyzetben van az S. O.S. Méltányosságból talán várhatott volna kicsit.
Eran nem érti, hogy miért nem segít senki. A majd kilencvenhat éves nagymamáját idézi. “Azt mondta nekem: a te neved a legfontosabb neked.” Azaz ne essen folt a becsületeden. Úgy gondolja, hogy a tartozás Magyarországnak kelti rossz hírét, ezért jobb lenne, ha itthon tartoznának valakinek hárommillióval, amit majd részletenként visszafizetnének. Persze az sem lenne baj, ha egy nagylelkű szponzor megkönyörülne rajtuk.
A “Mi lesz most” kérdésemre azt mondja: “Csináljuk tovább”. Az alapítvány kuratóriuma új vezetőt választott Veres Ildikó személyében. Minden hónap utolsó péntekén szülőklubot tartanak, a Közösségi Házban folyik a megszokott élet. Reményeik szerint előbb-utóbb kifizetik a hárommilliót, megépítik a hortobágyi lakóotthont, befejezik a Mikepércsen lévőt is, ahol már állnak a falak. Ide már jelentkezőket is várnak. Csodálkozik is, hogy miért nem élnek a lehetőséggel a szülők. Pedig egyszerű: az elveszett bizalmat nehéz visszaszerezni. (Előttem van a hortobágyi, nagyon rokonszenves polgármester asszony arca. Tavaly vele is beszélgettem. A képviselő-testület a munkanélküliséggel sújtott falu lakóin akart segíteni, amikor öt hektár földet adott ingyen az alapítványnak. Nagyon-nagyon várták az indulást.)
Egy dolgot meg kell, hogy kérdezzek: ennek az alapítványnak volt könyvelője, volt évente adóbevallása, volt egy irodája alkalmazottakkal. Hogy lehet az, hogy senki nem vett észre semmit? “Mások is ezt kérdezik tőlem: Miért nem tudtatok előbb róla? – kesereg Eran. – Egyszemélyes volt az alapítvány, mindent Edit intézett. A könyvelő csak azt kapta meg, amit ő odaadott. Papír szempontjából stimmelt az egész.” Persze igazságtalanság pont tőle ilyet kérdezni, hiszen csak 2005 őszén vette át az alapítói tisztet, ráadásul a törvény szerint az alapító nem is láthat bele az alapítvány pénzügyeibe, ő legfeljebb bírósághoz fordulhat, ha úgy látja, hogy az alapítvány nem végzi jól a dolgát.
Nem írtam le Edit(ék) minden pénzszerző trükkjét. Úgy gondolom, ennyi elég is ahhoz, hogy rosszkedve legyen az embernek. De azt azért érdemes megjegyezni, hogy Erant privátemberi minőségében is “átvágta” Edit. Családostól abba lakásba költözött, amelyet korábban ő bérelt, és ahol a telefon és az internet még mindig Eran nevén van. A számlákkal itt is hónapos elmaradások vannak Már csak a telefon bemenő vonala él. Eran nem akar fizetni más helyett. Talán nem tudja, hogy a szankciók őt fogják sújtani, hiszen ő van szerződéses viszonyban a szolgáltatóval. Ha be is perli Editet, amire (esetleg) visszakap tőle valamit, addigra már ő is tönkre mehet anyagilag. Hogy miért nem íratta át telefont? “Rendes emberek között nincs ennek jelentősége” – adja tanúbizonyságát naivitásának.
Jó lenne valami optimista “vörös farkincát” kanyarítani a végére, de nem tudok. Edit sem a mobilját, sem a vonalas telefonját nem veszi föl. A másik fél tehát nem hallgattatik meg. A tudakozó által megadott debreceni rendőrkapitányság telefonszámán a Biogál jelentkezik. A hölgy, aki fölvette a kagylót, rutinosan mond egy másik telefonszámot, hiszen nem én vagyok az első, aki náluk keresi a helybéli rendőrséget. Hívom a számot egyszer-kétszer, nem veszik föl. Aztán feladom. A nyári számba is kell valamiről írni.
Ferenczy Ágnes