A Majorság Hálózat tagjai majorságnézőbe mentek Drávafokra. Vendéglátójuk az Ormánság Alapítvány volt. A résztvevők megismerkedtek az ökogazdálkodással, meglátogattak egy biotermeléssel foglalkozó gazdát, és közben a majorságra vonatkozó szabályok és a hosszú távú stratégia kidolgozásán fáradoztak.
Gyönyörű vidéken jártunk. Életemben ennyi tulipánfát nem láttam, mint errefelé. Később megtudom, az igazi neve liliomfa. Itt az utak mentét és a porták kertjét díszíti. Fehér és lila színben pompáznak mindenfelé. Drávafok és az Ormánság falvaiban a csend, a nyugalom és a szegénység az úr. Érdemes a falvakban élő öregekkel elbeszélgetni, sokat meg lehet tőlük tudni az alakuló magyar nagybirtokokról, nyakkendős városi ügyvédekről, akik a tűzhöz közeli, magyar megbízóik nevében mindenféle adókkal és egyebekkel riogatva őket, végül célba érnek: a föld eladatik. A nagybirtok megműveléséhez ember alig kell, elég a gép, munkát tehát ők sem fognak adni. Autó csak néha ver port az utakon, és vonat sem zakatol. A MÁV most szünteti meg járatait. Pedig az állomáshoz közeli Fodor kúria időszakosan itt tartózkodó látogatóit nem zavarná a vonatfütty.
A kúria a magyar közegészségtan megteremtőjéről, dr. Fodor Józsefről kapta a nevét, aki gyerekéveit itt töltötte. A falu legszebb háza most az önkormányzat tulajdona, használója pedig az Ormánság Alapítvány. Gondos házigazdánk Lantos Tamás volt, az alapítvány vezetője, akitől a három nap alatt többet tudtam meg a növényekről, termesztésükről, mint gimnáziumi biológiai tanulmányaim alatt. Nemcsak én voltam így, hanem a többség is (bár ők sokkal több növényt ismertek, és tudták a nevét is), hiszen közülünk csak a solymári Élettér Alapítvány vezetője, Szabóné Nagy Erika végzett biológia-kémia szakon. Bezzeg ő a növények latin nevét is tudta. Alapítványuknak földje már van, de a lakóotthon megépítéséhez hiányzik a pénz. Hogy mit fognak majd termelni, azt nem tudom, de csicsókát biztosan, mert azt már kapott Vörös Károly páprádi biogazdától. Tőle tudtuk meg, hogy a legjobb “fűnyíró” a liba, bár idén tavasszal hiányzott a portájáról, mert félt a madárinfluenzától. Most venne. A fodros nyakú vagy fodros tollú magyar ludat keresi, mert az a legjobb fajta, de nincs. (Azok az intézmények, génbankok, amelyeknek az lenne a feladata, hogy a nálunk őshonos növények, állatok génjeit őrizzék, nemesítsék – például a fodros nyakút – épp most vannak felszámolás alatt. Nincs rá pénz. 100-150 évig volt, s még a legszegényebb ötvenes években is fenntartotta őket az állam, s most egyszerre nem kellenek.) Megismerkedtünk a mézfűvel, a szabadon tartott vietnámi csüngő hasú disznóval, számos, általam még sosem kóstolt, de nagyon kelendő, salátaként használatos zöldségfélével, a biogazdálkodás ellenőrzésével. Vörös Károly olyan lelkesen magyarázott az amatőr társaságnak, amire csak azok képesek, akik igazán szeretik azt, amit csinálnak.
Ilyen lelkes, ügyszerető ember Lantos Tamás is, aki bemutatta nekünk azokat a fortélyokat, amivel megőrzik az errefelé őshonos növényeket. Elmondta, hogyan lehet magról fát nevelni, hogyan kell beoltani tavasszal vagy ősszel (az évszaktól függően változik a technika), hogyan lehet fát ültetni földásás nélkül. A kúriát körülölelő jókora földdarabon sokféle gyümölcsfa áll, amelyek egy részét a természet ültette: vagy a madarak potyogtatták le a magokat, vagy a fa lehullott termése esett jó talajra. Tamás és munkatársai “csak” annyit tesznek, hogy megjelölik a helyet, ahol az új fácska nő, hogy a kaszálásnál nehogy levágják. Amikor megerősödött, akkor ültetik végleges helyére. Azt is megtudtuk, hogy azért kell az ilyen fácskát meghagyni, mert ha megmarad, akkor szereti ezt a földet, és bő terméssel hálálja meg a törődést. Ha mégsem hozza az anyanövény jó tulajdonságait, vagy más fajtát szeretnének, akkor beoltják szintén bőven termő, ellenálló és jó ízű fajtával. A biogazdák nem szeretik a tájidegen, külföldi fajtákat, hiszen azok nem a mi éghajlatunkat szokták meg, emiatt nem olyan ellenállóak, és ezért permetezni kell őket. Itt nem használnak vegyszereket, az előbb említett módszerrel a legellenállóbb egyedeket szaporítják, és kihasználják a növényeknek azt a tulajdonságát, hogy bizonyos fajták illóolajai elriasztják a kártevőket.
Tamás a saját kertjében is így gazdálkodik, törekedve a fajták sokféleségére, meghagyva olyan bokrokat és cserjéket is, amelyek hasznot ugyan nem hoznak, de kell a madaraknak vagy a méheknek. Ezért maradtak meg nála és a Fodor kúria körül is az öreg fák, amelyeknek megmentésére, megfiatalítására több praktikát hallottunk. (Volt is reggelente nagy madárkoncert, esténként meg a békák adtak szerenádot.) Közben bemutatatta azoknak a részmunkáknak a sorát is, amelyeket véleménye szerint az autista majorság lakói is szívesen végeznének. Arról is szó esett, hogyan lehet célszerűen, és minél olcsóbban fenntartani a majorságot, ami az állami támogatást igénybe vevő autista majorságoknál igencsak fontos szempont.
Az idő másik részét a közös gondolkodás töltötte ki. Tamás moderálásával azokról az elvárható minimumokról esett szó, amelyeknek a leendő majorságoknak – az autista személyekre tekintettel – meg kell felelniük (személyzet, lakótér stb.) A majorságok stratégiájáról is tanácskoztak, de a végleges szöveg rögzítésére majd csak a következő találkozón kerül sor.
Abban valamennyi jelenlévő egyetértett: sok lábon kell állni, hiszen a cél a majorság és a hozzátartozó lakóotthon(ok) fenntarthatósága; ezért a természettel együtt működő gazdálkodásra és a termékek sokféleségének termesztésére van szükség, valamint a közvetlen lakókörnyezettel (faluval) való szoros kapcsolatra, amelynek során a lakóotthoni szolgáltatások egy részét a helybéliek is igénybe vehetik. Jakubinyi László, a miskolciSzimbiózis Alapítvány vezetője, már jóval a többiek előtt jár, épp ezért sok jó ötlettel, nála már bevált módszerrel segítette a jelenlévőket, akik még csak az út elején állnak, de ha már belevágnak, akkor a lehető legjobban szeretnék csinálni.
Ferenczy Ágnes