A Magyarországi Camphill Egyesület gyógyítónevelés-képzést indított 2007 szeptemberében.
A hároméves képzés első éve az alapképzés, amelynek tervezett tanrendje: gyermekfejlődés és nevelés, gyógypedagógiai bevezetés, személyes és közösségi biográfiai műhelymunka, az antropozófiai világszemlélet alapjai, euritmia, kóruséneklés, festés, agyagformázás, a megfigyelés iskolázása, mezőgazdasági és közösségi gyakorlatok. Márciusi számunkban adtunk hírt a képzés indulásáról, ésTóth Zsuzsa, egy autista fiatalember édesanyja, jelentkezett az oktatásra. Mivel oktatás csak havi egy alkalommal van, ezért Zsuzsa még csak a megismerés elején van, de legutolsó találkozásunkkor is sugárzó arccal beszélt arról: milyen jó, hogy rátalált a gyógyító nevelésre. Megkértem hát, írjon erről az Esőembernek, hiszen az a fajta nevelési-oktatási-együttélési mód, ami a Camphill otthonokat jellemzi, nálunk még csak szűk körben ismeretes.
Fáradhatatlan Don Quijoteként útra keltem, mert nem tudták kedvemet szegni az eddig ellenem dolgozó szélmalmok. Most egy olyan szélmalmot találtam, amely nem ellenem, hanem nekem hajtja a szelet azzal, hogy arról szól, amit eddig is kerestem. Ugyanis a velemi Camphill otthon megnyitójával egy időben, beindult az első magyarországi felnőtt gyógyítónevelés-képzés is. Azon szerencsések egyike vagyok, akik részt vehetnek ezen a különleges képzésen. Azért különleges, mert:
– ide teljesen önként jöttek a tanulni vágyó felnőttek az ország különböző részeiből, több száz kilométerről is, és
– nem számít, ki hány éves
– nem számít, ki milyen iskolai végzettséggel rendelkezik
– nem számít, ki mit és hol dolgozik.
Egyetlen dolog számít: a motiváció, azaz, hogy miért szeretne itt tanulni.
Havonta egyszer péntek déltől vasárnap délig vagyunk együtt. Szombathelyen, a Waldorf iskolában folyik a tanulás (a Waldorf szellemisége közel áll a Camphillhez). Nagyon értékes előadásokat hallgatunk, karéneklésen, rajzfoglalkozáson veszünk részt. Euritmiával és botmerrel próbálgatjuk az ügyességünket. Fontos tananyag a gyermeki fejlődés részletes megismerése, valamint az emberismeret, ami önismeretre tanít. Az önismeret a legfontosabb – önmagunk miatt is -, de más emberekkel való kapcsolatainkban is. A fogyatékos gyermekekkel való foglalkozásban pedig elengedhetetlen. Rudolf Steiner ezt írja: “El sem tudják képzelni, hogy mennyire lényegtelen az, hogy egy tanár vagy nevelő mit mond, vagy mit tesz, ha összehasonlítjuk annak a fontosságával, hogy milyen ember is ő.”
Az együttléteinken beleélhetjük magunkat abba, hogy mitől is fogyatékos egy fogyatékos? Egy szokatlan területen bárki fogyatékossá válik, ha olyan követelményeknek akarjuk megfeleltetni, amikre nem készült fel. A fogyatékos gyermek különleges odafigyelést, gondozást igényel. Az ilyen gyermek a közösségi elvárások tengerén szenvedett hajótörést, és ahhoz, hogy segíthessünk, bennünk kell annak a képességnek lennie, amit talán jobb szó híján együttérzésnek nevezünk, s ez több mint a részvét vagy az empátia.
Tóth Zsuzsanna