A solymári székhelyű Élettér Alapítványt a bíróság 2002 januárjában jegyezte be. Azt hinnénk e rövidke időről nincs is mit írni, hiszen az eltelt idő a felkészülés időszaka arra, hogy az alapító okiratban megfogalmazottak megvalósítassanak. Tévedés. Szabóné Nagy Erika “gőzerővel” belevetette magát a munkába, a szervezésbe. Igaz, őt sürgeti az idő. Tarcal nevű fia 16 éves, Budapesten a III. kerületi Szellő utcai iskola 9. évfolyamát végzi.
Az osztálytársak szüleivel kezdtek arról gondolkodni: mi lesz a gyerekekkel, ha vége az iskolának? És mi lesz velük akkor, ha a szülők megöregednek? Az alapítvány tehát azért született, hogy életteret, azaz helyet, otthon biztosítson az autista gyerekeknek. (Amikor az alapítvány nevét adták, és megjárta a bírósági bejegyzés szokásos procedúráit, még senki nem gondolt arra, hogy ennek a kifejezésnek mellékzöngéi is vannak. Vigasztalóan mondom Erikának, akivel az alapítvány irodájában ülünk – később a férj, Szabó Géza is csatlakozik -, hogy nem is olyan régen, a miniszterelnöktől hallottam egy tévébeszélgetésben ezt a szót, és nem elítélően mondta, természetesen, magától értetődően használta, úgy, mint ahogy más szavakat is használunk.)
Amikor Ébner Gyula bemutatta a gyöngyösi Autista Segítő Központ (ASK) terveit a szakmának és a szülőknek, Erika is ott volt. Azt mondja: “Hihetetlen, hogy milyen nagy dolgot hajtott végre Ébner Gyula.” Akkor gondolt arra, hogy ő is ilyen majorságot szeretne, ahol nemcsak élnek, hanem hasznos munkát is végezhetnek a fiatalok. Először Pest megyében keresgéltek telek vagy ház után. De nem találtak, és nemcsak adományként nem találtak, hanem még pénzért sem.
Legalábbis olyat nem, ami egyszerre jó lett volna lakóotthonnak és a majorságnak. Visszafordultak a gyökerekhez, oda ahol gyerekként éltek, és mindenki ismerte őket és szüleiket is: Kunszentmiklóson a polgármester és a képviselő-testület 1,6 hektár földet adott az alapítványnak. Nagyon jó helyen van, közvetlen szomszédja a szociális otthonnak helyet adó kastély, Kunszenmiklós központja sincs távol, ám mégis a település szélén vannak, ahol majd reményeik szerint tovább terjeszkednek. (Persze bíznak abban is, amit Magda Sándor országgyűlési képviselő mondott az ASK karácsondi ünnepségén – és ők az Esőemberben olvastak erről -, hogy a Nemzeti földalapból mindig lesz jó célra föld.)
Erika tervrajzokat tereget elém. Papíron már minden kész. Persze hogy megkérdezem: mai árakon mennyiből épülhetne meg a ház? “120 millióból – mondja a férj – de akkor mindenki csak az önköltséget számította fel.” Vannak önzetlen emberek, akik ilyenre is hajlandók a jó cél érdekében, de váratlan kiadások (áremelkedések) mindig vannak. Amikor tavaly be akarták vezettetni a gázt a területre (azaz a csonkot, amiről majd befutnak a csövek a házhoz), akkor még 300 ezer forint lett volna, de mire szerződéskötésre került volna a sor, nemcsak a régi éven, hanem egy régi törvényen (vagy rendeleten?) is túl volt az ország. Innentől kezdve az előbb említett művelet 700 ezer forint.
Vannak más “bukták” is: amikor a PEA (Pályázat előkészítő alap) pályázatán az “ablakot visszavonják”, azaz törlik a pályázatot. Akkor az embernek fogy az ideje, az alapítványnak meg a pénze, hiszen minden okiratot (pénzért) hitelesíttetni kell, és azzal sem vigasztalhatja magát, hogy jó lesz az máskorra is. Egy ilyen okirat érvényessége korlátozott időre szól. Kezdődik minden elölről. Mindezek ellenére Erika bizakodó, hiszen két évvel ezelőtt csak álmában gondolt arra, hogy valaha földje lesz az alapítványnak. Amikor azt kérdem, hogy a szülőktől kérnek-e majd hozzájárulást a belépéshez, a férj, Szabó Géza válaszol: “Még ha lenne is pénzük, de nincs, nem mondhatjuk nekik, hogy adjátok ide, bár nem tudjuk, hogy mikor lesz ebből valami.”
Amúgy igaza van, ha össze is adna 12 szülő egy-két milliót, az még mindig csak csöpp lenne a tengerben. Hogy aztán mit hoz a jövő, azt még ők sem tudják, de ebben az évben szeretnék megkezdeni az alapozást. Bátor emberek.
F. Á.