Debrecenben gyorsan megy az idő, igaz, erről vendéglátóim, az S. O. S. Élni Szeretnék közhasznú alapítvány munkatársai gondoskodtak. Annyi mindenfélével foglalkoznak, hogy felsorolni is sok lenne. Erre azt mondja Gulyásné Szabó Edit, szakmai vezető, hogy manapság muszáj több lábon állni, meg aztán semmiféle lehetőséget nem akarnak kihagyni, amivel esetleg javítani lehet az autisták és a fogyatékos emberek életminőségét.
Az S. O. S.-t 2002 júliusában hozták létre. Alapítója a Félút Egyesület (Fiatal Értelmi Lelki betegek Útját Támogató Egyesület), célkitűzésük is azonos: támogatni a “félúton” lévő autista, autisztikus fiatalokat, felnőtteket. Nem kevesebbet szeretnének, mint hogy az élet minden területén támogassák őket: egészségügy, oktatás, szabadidő, társadalmi tudatformálás, lakóotthonok létrehozása, foglalkoztató megindítása. Ezek a papíron lefektetett célok. De a nagy, távlatos dolgok mellett ott vannak az élet hétköznapi, azonnal megoldandó feladatai. Az alatt a néhány óra alatt, míg ott voltam, sokszor csengett Edit telefonja. Csak néhány beszélgetés: hívta egy önkéntes adománygyűjtő (érintett szülő), valamint egy adományozó, hogy mikor mehetnek az adományokért; majd beszélt egy szülővel, hogy persze, jöhet a gyereke a Közösségi Házba; aztán hívták őt a debreceni polgármesteri hivataltól (amellyel nagyon jó a kapcsolatuk); később ő hívta Erant, aki majd nekem beszél a higanyról (erről majd később, kicsit bővebben).
Ültünk a Közösségi Ház picinyke irodájában, miközben kint, az ugyancsak picinyke foglalkoztatóban három gyerek foglalta el magát. Délelőtt itt játszóház van. Jó dolguk volt, Harangi Zoltánné és Varga Csabáné gyógypedagógusok csak velük foglalkozott (de szerintem Tiba Ágnes, az adminisztratív ügyek intézője is elmehetne már gyógypedagógiai asszisztensnek). Délután már jóval többen voltak. Először a kosárfonás rejtelmeivel ismerkedtek Forgács Tibor útmutatása alapján, majd átalakultak irodalmi szakkörré és egy vidám népi jelenetet próbáltak. Máskor kerámiatárgyakat készítenek, húsvétra pedig tojásokat festenek. (Én is kaptam négy szép példányt.)
Dél körül jár az idő. Máté egy másik fiúval az iskolába ment fejlesztésre, minket kivisz Boncz László, a kuratórium elnöke Hortobágyra, ahol reményeik szerint felépül a Félút Farm elnevezésű lakóotthon.
Útközben Edit elmeséli a farmra vonatkozó A és B tervet. Az A terv kútba esett, mert bár benne voltak a Pályázati előkészítő alapban, a ténylegesen kiírt pályázaton nem nyertek. Most a B terv lépett életbe, amiről, megígértem, babonából nem írok, nehogy elkiabáljam a szerencséjüket. Mert a B tervnek sikerülnie kell. Nemcsak azért, mert az autista és nem autista fiataloknak szükségük van rá, hanem azért is, mert Hortobágy faluban is sokan várják. A település halk szavú polgárasszonyát, Titi Évát a lehetőségekről faggatom. Arról, ami nincs. A 2900 lelket számláló faluban a háromszázat sem éri el a munkahellyel rendelkezők száma. Egy év alatt 13 millió forinttal csökkent az iparűzési adójuk. Azelőtt (értsd 1990 előtt) 2500 embernek volt itt munkája. Hát persze hogy várja és támogatja a farm létrejöttét. Az önkormányzat működésképességének határán van. Adott is öt hektár földet az egyesületnek, és amikor falugyűlést tartottak, hogy ismertessék a helybéliekkel a leendő lakóotthon és gazdaság elképzeléseit, olyan sokan gyűltek össze, hogy arra emberemlékezet óta nem volt példa. Persze voltak ellenzők, a helybéli lapban, mert Hortobágynak az is van, megjelent egy fanyalgó cikk, de a falugyűlésen meg sem szólaltak. “A toleranciát, nyitottságot növeli a szegénység” – mondja Titi Éva, aki nagyon sajnálja, hogy csúszik a farm beindítása (az ellendrukkerek persze most dörzsölik a tenyerüket). Valami remény, kiút kellene – mindenkinek. A lakóotthonban és a farmon jó néhány helybélinek lenne munka.
Idén nyáron is csak táborozni jönnek ide az autista fiatalok, a tavalyihoz hasonlóan. Majd megint megnézik azt a házat, aminek a felső szintjén az ő szobáik lehetnének. Egyelőre még tartja nekik a tulajdonos, de ki tudja meddig? A ház a falu szélén áll, közel az öthektáros földhöz, ahol már látszik a tavalyi elszáradt fű, és ahová Edit és László állattartást és üvegházakat álmodik meg három családiházas lakóotthont, én meg gyógynövény-termesztést (de én itt csak szemlélődő krónikás vagyok, akinek ez a lehetőség csak az úton, hazafelé jutott eszébe. Mint ahogy az is, hogy miért nem majorságnak kereszteljük el az ilyen típusú gazdaságokat?)
A farm után visszamegyünk a Közösségi Házba, ahol Eran, azaz dr. Pearl Eran vár minket. Debrecenben végezte az orvosit, kedvesen töri a magyar nyelvet, magyar felesége, tízéves fia, és hatéves autista kislánya van. Eran ugyan nem praktizál, viszont pontosan tudja, hogy miről beszél, mikor a kötelező védőoltások oltóanyagban lévő tartósítóanyagról, a thimerosalról beszél, ami higanyt tartalmaz, és az amerikai kutatók szerint az autizmus egyik kiváltó oka lehet. (Az, hogy a higanyra hogyan reagál egy-egy gyerek, az valószínűleg genetikai eredetű.) Fölvették a kapcsolatot a debreceni ÁNTSZ-szel, ahol hajlandók elvégezni az autistáknál azt a speciális vizsgálatot, ami kimutatja a szervezetben lévő nehézfémeket, köztük a higany jelenlétét is. Szó esett még a “higanytalanításról” is, az un. kelációról, amiben egy magyar származású, Amerikában élő úr is segít. (Ha mindez valóban megvalósul, akkor az Esőember beszámol róla. Most még csak a megbeszélés stádiumában tartanak, de az biztató jel, hogy a
debreceni mellett a székesfehérvári ÁNTSZ is megszűrné a gyerekeket.)
Mondott még néhány érdekes dolgot Eran. Tavaly az Autisták Napja alkalmával levélben fordult az önkormányzatokhoz, arra kérve őket: “Egy évből, egy napon, egy órát az autistáknak.” Kevesen fogadták meg, de úgy gondolja, jövőre is meg kell próbálni. Azt is szeretné, ha nálunk is meghonosodna az önkéntes munka. Egy lista alapján választhatnának a diákok, hogy hol akarnak dolgozni (meghatározott óraszámban). Ezen a listán a fogyatékos emberekkel foglalkozó szervezetek is ott lennének. Izraelben ez ma már kötelező, aki nem végez önkéntes munkát, nem kap érettségit – mondja. Aztán szeretné meghonosítani a “no testvér”, azaz a testvér nélküliek országos mozgalmát, akik más családoknál találnak maguknak testvért, megismerve így egymás családját, az eltérő szokásokat, az ország más városait. Ebben a mozgalomban is helyet (testvért) kap(hat)nának a fogyatékos emberek.
Amikor Eran elmegy, Edittel és Lászlóval a jövőről beszélgetünk. Edit azt mondja, hogy sok tenni akaró ember van körülötte, akik rengeteget segítenek. És nem csak olyanok, akiknek fogyatékos gyerekük van. Az üzlethelyiséget az önkormányzattól kapták, a tényleges bérleti díjnak csak a felét fizetik, de már most kinőtték, hiszen 46 négyzetméter az egész. Szeretnének egy nagyobbat, hiszen a meglévő programok mellé újakat akarnak beindítani. Például a szülőklub mellé a lelki gondozást is, ezért van egy református lelkész dolgozójuk is, aki más munkákból is kiveszi a részét. De kell a jogi segítség is, ezért jogsegélyszolgálat is lesz, aztán ha minden jól megy, beindul a támogató szolgálatuk is; a gyerekeknek, fiataloknak torna és az iskolát kijártaknak pedig a támogatott foglalkoztatás.
Debrecenben és környékén 198 autista van, van tehát tenni való bőven, csak győzzék erővel.
F. Á.