Mátéval, aki aspergeri autista, 14 éves koráig gyesen voltam. Egy kisvárosban, Kisbéren éltünk. Gyermekem magántanuló volt, tehát a barátja is én voltam. Teljes magányban voltunk, csak egymást láttuk egész nap, így hát szimbiózisban éltünk ennyi éven át, mert a nevelésével kapcsolatos teendők is mindig rám vártak, senki nem tudott segíteni.
Ez egyrészt jó volt, mert minden gondolatát ismertem, másrészt nagyon megterhelő volt nekem is, és mint kiderült a gyereknek is. A kezelhető, anyja nélkül létezni sem tudó gyerek, 11-12 éves korában ellenem fordult. Egyre gyakrabban tett olyan kijelentéseket, amelyek először megdöbbentettek, rosszul estek, majd rá kellett jönnöm, hogy megindult nála is az egészséges leválás folyamata, és frusztrálja, hogy nem tudja magát függetleníteni tőlem.
Az Esőember egyik számában olvastam az S. O. S. Élni Szeretnék Alapítványról. A cikkben szó volt a Félút Farmról, aminek a terve nagyon felkeltette az érdeklődésemet. Úgy éreztem, hogy Máté jövője ott biztosítva lenne. (Mert ugye a holnaputánra is gondolni kell…)
Amikor a cikket olvastam, már előtte tervezgettem, szervezgettem Debrecenbe költözésünket. Több okból is: ott születtem, ott nőttem föl, sokáig ott éltem, onnan kerültem Budapestre, majd Kisbérre. Minden rokonom Debrecenben él. Nagyon szeretem a várost, és mindig vágytam vissza.
Fölvettem a kapcsolatot az alapítvány vezetőjével, aki első beszélgetésünkkor megpróbált lebeszélni arról, hogy oda költözzem. Javasolta, hogy ott, a környéken nézzek széjjel. De én már ezen túl voltam, sehol sem találtam megfelelő helyet gyermekemnek. Mondtam neki: mindenképpen Debrecenbe költözöm.
Így is történt. Máté most olyan foglalkozásokon vesz részt, amelyek fejlesztik, hasonló korú és hasonló érdeklődésű gyerekekkel találkozik, barátkozik. Itt teljes értékű emberként kezelik, feltétel nélküli szeretetet, megértést kap. Elfogadják őt olyannak, amilyen, egyénre szabott odafigyeléssel fejlesztik. Bár most is magántanuló, de az alapítvány Közösségi Házában mindig van valami elfoglaltsága, és mindig van valaki, aki figyel rá, foglalkozik vele és a játszóház többi vendégével.
Örülök, hogy a szülővárosomban találtam rá erre a lehetőségre, és örülök, hogy a gyermekem jól érzi magát, vidám. Így hát én is jól érzem magam.
Kovács Istvánné