Hét éve, mint a legtöbb alapítvány a nulláról indultak. Most van öt támogató szolgálatuk, egy napközi otthonuk, a térségben talán ők csinálják egyedül a támogatott munkába állítást a nyílt munkaerőpiacra, megnyitottak egy lakóotthont, amibe épp most költöznek be a lakók; megvetették az alapját az autista majorságnak.
Van az úgy, hogy az ember rácsodálkozik a másikra, és elámul azon, hogy kitartással, leleménnyel, az ügy iránti elkötelezettséggel, rövid idő alatt mennyi mindent lehet érni. Így vagyok én Jakubinyi Lászlóval, a Szimbiózis a Harmonikus Együtt-létért Alapítvány vezetőjével. Találkoztunk már, beszéltünk is egymással, de igazán csak akkor ismertem meg, hogy mit csinál/csinálnak Miskolcon, amikor az alapítvány a Majorsághálózat tagja lett. Ennek tagjai rendszeresen találkoznak egymással, közösen megvitatják a felmerülő gondokat, segítik egymást, mit hogyan lehet megoldani. Egy ilyen alkalommal figyeltem föl Jakubinyi Lászlóra, akinek rengeteg ötlete volt, és a rengeteg ötlete mellett egy sor kézzel fogható megoldása is mindenféle munkaügyi és egyéb problémára.
Miskolcon három helyen lehet megtalálni őket: a Baráthegyen, az Augusztus huszadika meg a Forgách utcában. Az Augusztus huszadika utcában a Szimbiózis Alapítvány és a Szorgoskert Kht. ügyeit intézik, plusz itt van a támogatott munkába állítással foglalkozók irodája (eddig 25 fogyatékos embert helyeztek el a nyílt munkaerőpiacon), és a támogató szolgálatok bázisa is. Az öt szolgálat hatóköre nemcsak Miskolcra, hanem a környező kistérségre is kiterjed. Egy szóval ez itt a központ, a bázis, ahová ugyan betér az ember elvégezni az adminisztrációs ügyeket, de közben úgyis cseng a telefon (pontosabban szól, mert Jakubinyi telefonja gyerekhangon csilingel: “Papa, szeretlek, papa, szeretlek.”), mert szükség van rá a város egy másik pontján. Nem lehet azt mondani az itt dolgozókra, hogy a sikereikkel hivalkodnának, mert nem a falon, hanem az egyik szekrény mélyén van az a sok kitüntetés, oklevél, amelyeket az alapítvány vagy személyesen Jakubinyi László kapott.
A kívülálló azt hinné, hogy anyagilag remekül állnak, hiszen sok mindenük van. Csakhogy: a központnak helyet adó helyiséget öt évre kapták meg pályázat útján az önkormányzattól. Igaz, bérleti díjat nem fizetnek, de eddig húszmilliójukban van a helyreállítás és az átalakítás (utolsó bérlője kínai vendéglőként használta), és az is előfordulhat, hogy a következő pályázati körben nem ők lesznek a nyerők.
Másik telephelyük, a Forgách utcai, ahol a napközi otthon/foglalkoztató és a lakóotthon van, tíz évre az övék. Nagy épület, valaha iskola volt. Persze itt is alakítani kellett és figyelembe venni a különféle hatóságok előírásait. Néha olyat is kértek, amire egy következő alkalommal ugyanazon hatóság egy másik illetékese azt kérdezte: Hát ezt meg miért csináltatták?
Ebben az épületben van a napközi otthon, ahol dolgoznak a fiatalok. Nehéz megtalálni azt a munkát, amit a fogyatékos ember el tud végezni, a végeredményt is látja, és talán még piaci haszna is van. Van dísztárgykészítő és papírmerítő műhelyük, szőnek lábtörlőt és épp beindítás előtt áll a dróthálószövés. A városban 11 ezer fogyatékos embert tartanak nyílván, évente 80 fő végez a speciális szakiskolában. Ebben a munkanélküliség sújtotta térségben nagy szó az, hogy az alapítványnál 62 ember, többségében fogyatékos vagy megváltozott munkaképességű ember kap fizetést.
Jakubinyi Lászlóval villámgyorsan végig megyünk a műhelyeken, menet közben megold néhány dolgot, Zsókával, Főző Lászlónéval megtárgyalja az aktuális ügyeket. Zsóka vezeti a műhelyeket. Ő szerényen hallgat róla, de már tudom, ő volt az, aki 1968-ban elindította a város első gyógypedagógiai óvodáját. Életét azóta is végigkísérte a fogyatékos gyerekek, emberek segítése. Most épp 32 emberért felelős, de a végső szám negyven lesz. Hogy ennyi idő alatt nem égett ki, és nyugdíj után is a fogyatékos emberekhez húz a szíve, az talán annak (is) köszönhető, hogy itt sok kis öröm éri a pedagógust. Például olyan, hogy a rehabilitációs foglalkoztatásra felvett fiatalok életükben először, most januárban kaptak fizetést. Jó volt látnia a büszke arcokat, és az is jó volt, amikor az egyik odajött hozzá, és azt mondta: akkor ő most kifizeti az ebédjegyét.
A hajdani iskolában színpad is volt (iskolai ünnepségek), adta magát, hogy nekik is legyen színjátszó/bábcsoportjuk. Nyertek is egy uniós pályázatot, aminek segítségével nemcsak az óvodákba, hanem külföldre is eljutottak. Nézem a falon lévő óriás tabló képeit az emlékezetes pillanatokkal: csupa vidám, derűs arc. Itt sem munkából áll tehát az élet, bár azt szintén Jakubinyi Lászlótól hallottam: “egy fogyatékos ember életének központi eleme a munka”, jó dolog az, hogy a “központi elem” mellett másra is gondolnak. A sportra is. A miskolci Fényi Gyula (jezsuita) Gimnázium diákönkéntesei a “sportfelelősök”. Az alapítványnak sok biciklije vab, olyanok, amelyekkel a sérült emberek is remekül tudnak kerekezni. De a legjobb a parabike-tandem. A parabike a mozgássérültek kerékpárja, az ugyanilyen tandemnél elöl ül a fogyatékos ember, a kísérő, aki a biciklit ténylegesen kormányozza pedig hátul. De van kutyaterápia is. A Bernáthegyi Vakvezető és Segítő Kutyaiskola tart náluk terápiás foglalkozásokat. Az ilyen sportnapok nyitottak, jönnek is a környék egészségesei. Inklúzió kicsiben, minden felhajtás nélkül.
Inklúzió az is, hogy a szülőknek klubot szerveztek (olyankor a szomszéd teremben a “gyerekeknek” dizsi van). Mert a szülő sokszor, éppen élethelyzetéből adódóan, akadálya annak, hogy felnőtt, fogyatékos gyermeke a lehetőségekhez képest önállóan éljen. Hiszen ha bevonul egy lakóotthonba, akkor megszűnik az ápolási díj, elveszti a fiának járó, de a családi költségvetésbe beszámító rokkant nyugdíjat vagy fogyatékossági támogatást. Szóval nehéz dolgok ezek, és kellene róla beszélni, csak épp erről nem igazán szoktunk. Az alapítvány által működtetett Sziszifusz program az ilyen új élethelyzetekben (is) segít a szülőknek. Ma már önéletrajzot sem úgy kell írni, mint húsz-harminc évvel ezelőtt, az is új, hogy érdemes bejelentkezni a munkaügyi központokba, élni kell az átképzési lehetőségekkel – ezekről és más dolgokról is szó esik egy-egy ilyen találkozáskor. Eddig 19 családnak segítettek ily módon.
A lakóotthon ebben a régi iskolaépületben van. Mivel jó nagy iskola volt, gond nélkül meg lehetett teremteni az elkülönülést a műhelyektől. Bár az alapítványnak nagy szüksége lenne a pénzre, csak azoktól kér támogatást, akiknek a szobája amolyan kis apartmanféle: saját fürdőszoba jár hozzá. Míg bekukkantunk a szobákba, feltűnik a legújabb lakó. Autista. Nem találja a helyét, agresszív. Ha így megy tovább, akkor sajnos meg kell tőle válni.
“Tudtátok, hogy agresszív?” – kérdezem. Jakubinyi a fejét ingatja: “Nem. Az a baj, hogy a szülők többsége nem őszinte. Csak amikor megkaptuk a leleteit, és láttuk, hogy milyen gyógyszert szed, akkor jöttünk rá, nem fog ez simán menni. Tanultunk ebből is: a szülő bemondása alapján senkit nem veszünk fel.”
Aztán beszélünk arról, hogy milyen nehéz fenntartani manapság egy lakóotthont a folyamatosan csökkenő állami normatíva mellett, ami körülbelül a költségek 60%-át fedezi. Igaz, Jakubinyiék minden alkalmat megragadnak, hogy életben maradjanak. Bár ami eddig még nem fordult elő, januárban nem fizették be a járulékot, mert ők sem kapták meg a minisztériumtól a nekik járó pénzt. Ez azzal is járt, hogy lecsúsztak egy pályázatról, hiszen csak az pályázhat, akinek nincs köztartozása. Márpedig ők híresen nagy pályázatírók. Tavaly 42 pályázaton indultak, ebből 27-et megnyertek. Ez jó, az viszont nem jó, hogy emiatt örökké bizonytalanságban élnek, és hiába állnak több lábon, mégis sakkozni kell, hogy a pénzből kijöjjenek, holott a civil szférának ez a szegmense állami feladatokat lát el.
A lakóotthoni rendszerbe újonnan belépőknek még rosszabb lesz. Ha a Barát-hegyen lévő autista majorsághoz kapcsolódó otthonhoz megépül, és minden engedélyük meglesz ahhoz, hogy megnyithassák, akkor sem biztos, hogy kapnak állami támogatást a nemrégiben életbe lépett “irányított területi kiegyenlítési rendszer” nevű rendelet alapján. Ez annyit jelent, hogy a támogatást adó Szociális és Munkaügyi Minisztériumban döntik el, szükség van-e a térségben ilyen lakóotthonra vagy sem. Ha úgy ítélik meg, hogy nincs rá szükség, akkor csakis piaci alapokon működhet, még akkor is, ha felépítéséhez pályázat útján nyerték el a pénzt.
A Barát-hegy Diósgyőrben van és az alapítvány által létrehozott Szorgoskert Oktatási, Nevelési és Szociális Kht. az itt folyó munka gazdája, az autista majorság üzemeltetője. Malecz Péterrel, a kht. ügyvezetőjével egy benzinkútnál találkozunk. Egy ideig az ő nyomában haladok, majd amikor megáll, átszállok a terepjárójába. A Barát-hegyen ez a menő kocsi – szó szerint. Jó nagy sár van, mert az egész havi szárazság és napsütés után sikerült azt a napot kiválasztanom, amikor eső is, hó is esik, és cudarul fúj a szél. Péter rutinosan veszi az akadályokat, ha az egyik úton nem megy, akkor megyünk a másikon. A leendő lakóotthon szép helyen lesz, mire beköltöznek a lakók, addigra tán termőre is fordul az a sok szilva, alma- és körtefa, amelyeknek törzsén ott fehérlik az írás, hogy ki ültette. Tavaly az ünnepélyes alapkőletételnél a megjelent politikusok és más előkelőségek ültették a fák egy részét. Péter azt tervezi, hogy amikor termőre fordulnak, mindenki kap a “saját termésből” kóstolót. A többiből majd lekvárt főznek, aszalt gyümölcsöt készítenek eladásra.
Onnan, ahol állunk, rálátni a szélkerékre, a fóliasátorra, ahol ott jártunkkor épp ültettek valamit a dolgozók (itt még a művezető is megváltozott munkaképességű: hallássérült), látjuk a még félkész ebédlőt, ahol a foglalkoztatónak és a lakóotthonnak főznek; látjuk az istállót, ahol a kecskék adta tejből majd sajt készül. De lesz ló is (gyógylovaglás). Addigra majd a tyúkállományt is bővítik, 100-120 tyúk már el tudja látni őket. Mert itt multifunkcionális biogazdaság lesz, ahol a nemcsak a lakóotthonosok, hanem a kistérségből bejárók is dolgozhatnak. A 2,5 hektáros föld megtermi a nekik szükséges konyhára valót. Fóliasátrukban zöldséget, virágot, gyógynövényt nevelnek. Tervezik, hogy lesz “zöld szatyor” mozgalom: házhoz vinnék a finom biozöldségeket, megrendelés szerint.
Van egy régi kétszintes présházuk is. Itt van most a kertészek öltözője, ebédlője, de a nyári táboroztatáskor megalhat benne 9-10 ember. (Az alapítványnál képzés is folyt: biokertészetet és kosárfonást tanultak a sérült fiatalok.) Mert a Szimbiózis vagy a Szorgoskert, szóval ők ketten, nyáron táboroztatnak is, sőt az alapítvány közösségépítő cégek munkatársait is fogadja. Így járt náluk a Holcim csapata, a kerítést építették. A vidám, közös munkáról fényképeket is láttam. Amúgy alapelv a Szimbiózisnál: ne csak a fogyatékosok menjenek az épekhez, hanem fordítva is így legyen. A kis kerti tó (10 nm, másfél méter széles), partján a sással, épp ezt a célt szolgálja. Jöttek (és jönnek) az iskolások szélkereket nézni, ami a vizet húzza a fóliasátor alatt növő palántáknak. Ha megtelik a két nagy ciszterna, hogy ne menjen pocsékba a víz, kitalálták a kerti tavat. Mindehhez persze segítők is voltak, a normál általános iskola szélkeréknéző diákjai ásták ki a tavacskát. Az ötletet, hogy a szélenergia húzza föl a vizet a miskolci székhelyű Ökológiai Intézet a Fenntartható Fejlődésért Alapítvány munkatársaitól kapták, és a szélkerék meg a kis tavacska, meg a tyúkok és a kecskék (most kettő van) vonzzák a környék óvodásait, iskolásait: a környezettudatos életvitelre találnak itt mintát. Ebből a későbbiekben erdei iskolát szeretnének, ahol a sérült fiatalok mutatnák be a majorságban végzendő mezőgazdasági munkát és az állattenyésztést.
Utóirat
Az csak természetes, hogy megpróbáltam megtudni: a magyartanár végzettségű, erdélyi születésű Jakubinyi Lászlónak honnan az elkötelezettsége a fogyatékos emberek iránt. Egy előadásán hallottam tőle, hogy az ilyen munkához profizmus és elkötelezettség kell. Most, Miskolcon még hozzátette: meg kellő kompromisszumkészség. Nála mindegyik megvan. De amilyen szívesen beszél az alapítványról, a majorságról és minden egyébről, ami e kettőhöz tartozik, olyan elutasító és zárkózott, ha saját személyes életéről van szó. Egy-két morzsát ugyan odavetett nekem, de azokból nem kerekedne ki egy portré, így hát későbbre halasztom az ő bemutatását, amikor már a sok kis morzsából összeállhat legalább egy “karéjnyi.”
Ferenczy Ágnes