Törvényeink vannak. Jó törvények, lehet rájuk hivatkozni, a végrehajtásukkal már nem igazán törődik senki. Csak az érintettek, akik a törvényt néha-néha számon kérik. A Pilisjászfalun lakó Krasznavölgyi Lívia közéjük tartozik. Igaz, ehhez el kellett telnie néhány évnek, és kellett hozzá az AOSZ segítsége is.
Az egész dolog Marci miatt történt. Marci miatt, aki autista, és az Autizmus Alapítvány szakvéleménye alapján integráltan oktatható. Waldorf óvodába járt, a csoportban rajta kívül még 24 gyerek volt, és semmi baj nem volt vele. Igaz, az óvó néni nyitott volt, érdeklődő, néha még ő hívta fel a szintén óvónő Lívia figyelmét egy-egy jó cikkre, egy-egy új módszerre.
A pilisjászfalui iskola is, ahol Marci az iskolát kezdte, először nyitottnak, toleránsnak tűnt. A tanító nénik elmentek az Autizmus Alapítványhoz is, hogy tudják, mire kell figyelniük. De más dolog az elméleti tudás, és más dolog a gyakorlat. „Egy hónap múlva állt a bál” – fogalmaz kesernyésen Lívia, és ami még szomorúbb, a szülők is „föllázadtak” Marci jelenléte miatt. Vége-hossza nincs Lívia történeteinek, hogy milyen sérelmek érték Marcit, amelyek többsége nagyobb pedagógusi türelemmel, és nagyobb szülői/gyermeki empátiával valószínűleg elkerülhetők lettek volna. Mert nem elég csak a pedagógusoknak készülni a sajátos nevelési igényű gyerekekből, a szülőket is föl kell erre készíteni, nem is beszélve a gyerekekről, ami mindkét fél feladata. Az osztálytársak például semmit nem értettek Marci másságából. Levették a napirendi kártyáit, összekeverték, eltépték. Ezen könnyen lehetett volna segíteni, ha például zárt helyen tartják, s feladathelyzet előtt/után a tanító néni kinyitja/bezárja, vagy pedig Marcinál vannak a kártyák egy A/4-es kapcsos, tépőzáras mappában.
Év végére már oly tarthatatlan volt a helyzet, hogy Marciból magántanuló lett. A heti kétszer négyórás tanulás alatt csak matematikával és magyar irodalommal foglalkoztak. Az összes többi tantárgyat otthon tanulta meg Líviával. A magántanulóságra a koronát a 90 perces vizsgadolgozat tette föl, ahol Marci ült a dobogón, és vele szemben három ismeretlen ember, akik minden mozdulatát árgus szemekkel figyelték. Eltelt ezzel a második osztály is.
Lívia iskolát keresett. Sok helyen megfordult, sok pedagógussal beszélt, végül kikötöttek Békásmegyeren a Kincsesház alapítványi iskolában. Végre egy hely, ahová Marci szeretett járni! Gergő bácsi, az osztályfőnök, tudta és értette az autizmust. Sajnos csak egy évig tartott a jó világ, mert öt nappal az iskolaindulás előtt jött az értesítés, keressenek más iskolát, mert a Kincsesház megszűnik1. Versenyfutás kezdődött az idővel. Lívia a III. kerületi Laborcz utcait választotta, amelyet a Kincsesháztól átvett egy másik alapítvány. Azt remélte, a kincsesházi szellem megmarad, hiszen ott maradtak a pedagógusok is. Csalatkozott: a régi pedagógusok nagyon gyorsan elmentek, mert az új igazgató mindent megszűntetett, ami a régire emlékeztette volna őt is meg a gyerekeket is. Maradtak a rideg, csupasz tantermek, minden dísz nélkül, és az autizmushoz nem értő pedagógusok. Marcit itt is érték sérelmek, volt, hogy a folyosón töltötte az iskola idő nagy részét; volt, hogy elkóricált a Laborcz utcától egészen a Bécsi útig (aki ismerős arra, tudja, mekkora arrafelé a forgalom); volt, hogy amikor Lívia értement, nem találta, s mikor kérdezte hol van, azt a választ kapta a pedagógustól, hogy másfél órája nem látta.
Közben persze mindennap hozni-vinni kellett őt Pisiljászfalutól a III. kerületi Laborcz utcáig. Lívia dolgozott, és amikor nem tudott Marciért menni, bébiszitter vitte 800 forintos órabérért, aki
Mentnek a visszaútra eső bért is ki kellett fizetni, egyébként nem vállalta. Az ilyen kimeríti az ember pénztárcáját, tönkremennek bele az ember idegei, és a lelki bajok egyéb testi nyavalyákat generálnak. Ottlétemkor Lívia épp a vesekövével kínlódott. Egy éve betegállományban van.
Szeretné visszahozni a gyereket Pilisjászfalura, szeretné, ha az önkormányzat egy pedagógiai asszisztenst biztosítana melléje, hogy ne abból álljon Marci élete, hogy ül a vonaton (ha van hely), aztán ül az iskolában, majd megint a vonaton, végül otthon, a szobájában, mert a leckével is foglalkozni kell. Balszerencséjére ősztől az iskola felső tagozata megszűnik, a diákok a szomszédos Leányvárra fognak iskolába járni. Ki busszal, ki vonattal.
Líviának, most, a tanév kezdése előtt néhány héttel, fogalma sincs, hová fog járni Marci iskolába. A Laborcz utcaiak szeretnék, ha az önkormányzat fizetne Marciért, így fel tudnának venni egy pedagógiai asszisztenst. Az önkormányzathoz írt levelükre választ nem kaptak. De nem kapott választ az AOSZ sem, pedig személyesen ott járt – megbeszélendő a teendőket a polgármester úrral – az akkor még alelnök,Szilvásy Zsuzsanna és az AOSZ jogásza, dr. Molnár Ágnes, aki jól ismeri ezeket a gondokat, hiszen évek óta ő segít azoknak, aki az AOSZ-hoz fordulnak jogi támogatásért. A polgármester biztosan tudja, hogy mi a teendő, hiszen az oktatási miniszter, Hiller István aláírásával kapta meg azt a levelet, amely az önkormányzatnak a törvény által előírt kötelezettségéről szól, nevezetesen arról, hogy nekik kell biztosítani Marci oktatását2, és nem feltétlenül helyben. A levélre azért került sor, mert Lívia az Oktatási Hivatalhoz fordult, a hivatal vizsgálódásának folyománya volt a miniszteri levél.
Mivel az égvilágon semmi nem történt, és úgy néz ki, hogy Marcinak továbbra sem lesz hely a pilisjászfalui (vagy a leányvári) iskolában Lívia ebben az évben rászánta magát, hogy igazát per útján érvényesíti. Nem is egy, hanem mindjárt két perben. Az egyik Marciról szól, az iskolába nem járás kálváriájáról, az önkormányzat mulasztásáról, másik Líviáról, pontosabban arról, hogy vagyoni hátrány érte a családot, hiszen egyedül álló szülőként a fél fizetése a Marcit kísérő bébiszitterre ment. Az AOSZ állja a per és a jogi védelmet ellátó dr. Molnár Ágnes költségeit. (Azóta elkezdődött az iskola. Marci továbbra is a Laborcz utcai iskolába jár.)
Hogy egy ilyen per milyen hosszú kimenetelű lesz (dr. Molnár kérte, hogy sürgősséggel tárgyalják az ügyet), az majd kiderül. De ki kell derülnie annak is, hogy van-e értelme integrációról beszélni Magyarországon akkor, ha nemcsak a pénztelenség a gond, hanem az is, hogy senki nincs rá fölkészülve: sem a pedagógusok és a szülők közössége, sem pedig a tanulók.
Ferenczy Ágnes
1 2007. szeptember 7-én a HVG online ezt írta: „Háromezer kisdiák családjának, több száz pedagógusnak, negyven önkormányzatnak és huszonöt iskolának tette keservessé a tanévkezdést a Kincsesház iskolafenntartó alapítvány összeomlása. Szabályozási anomáliák és egyéni felelőtlenség sodorta veszélybe éppen azok oktatását, akiknek különösen nagy szükségük van megkülönböztetett figyelemre.”
2 1993. LXXIX törvény 91.§.