A Jelenkutató Intézet három munkatársa – az AOSZ részvételével indult Ne hagy magad program részeként – 2008-ban felmérést készített arról, hogy a magyarországi városi önkormányzatokban és a többcélú kistérségi társulásoknál milyen arányban készítenek fogyatékosságügyi antidiszkriminációs programokat. Ezek a programok azért is lehetnek fontosak, hiszen ezek alapján kerülhetne sor a fogyatékos, autista emberek eredményesebb társadalmi befogadására a településeken. Az alábbiakban szemelvényeket közlünk a Kiss Márta, dr. Kabai Imre és dr. Marelyin Kiss József által készített vizsgálat összefoglalójából.
Általánosságban elmondható, hogy az esélyegyenlőség problematikája nagyon új kihívást jelent a közigazgatásban dolgozók számára. Mindez érthető, hiszen 2003. december 22-én, a közelgő európai uniós csatlakozás, a jogharmonizációs igény, valamint a szociálliberális kormány törekvése nyomán fogadta el a Magyar Köztársaság Országgyűlése az első – 2003. évi CXXV. tv. Az egyenlő bánásmódról és az esélyegyenlőség előmozdítására – antidiszkriminációs törvényt1. Felmérésünkből azonban kiderül, hogy a törvény által előírt kötelező esélyegyenlőségi tervek csak egy-két éve készülnek tömegesen, és maga a problematika – esélyegyenlőség növelése, egyenlő bánásmód elve – csak mostanában kezd tudatosodni az államigazgatás szereplőiben. Országos kutatásunk során egyébként azt tapasztaltuk, hogy elég nagy káosz uralkodik az esélyegyenlőségi kérdéskör területén mind a terminológiát, mind a tartalmi elemeket, mind pedig a jogszabályok értelmezhetőségét és alkalmazhatóságát illetően. Nem is csoda ez, hiszen a különböző kötelező és ajánlott tervek, illetve programok nevei hasonlóak, céljuk és tartalmuk pedig sokszor nem világos az önkormányzati köztisztviselők és politikusok számára sem…
2008. június-júliusában reprezentatív felmérés keretében személyesen kerestünk fel 23 budapesti kerületi, 56 vidéki nagyvárosi és a fővárosi önkormányzatot, továbbá július 18-28. között 167 kistérségben telefonos kérdezés történt. A kérdőíves felmérés után feltáró jellegű interjúkat készítettünk különböző típusú és nagyságú önkormányzatokban és néhány kistérségben, ahol mind az esélyegyenlőségi tervről, mind az esélyegyenlőségi és közoktatási program keletkezéséről, valamint tartalmi elemeiről kérdeztünk.
A megkérdezett 80 önkormányzat összetétele a következőképpen oszlott meg: egyenlő számban kerültek be a mintába a Dunától keletre és nyugatra fekvő kisvárosok (24-24), majd ezt követték a pesti (17) és budai kerületek (6), az alföldi (5) és a dunántúli (3) nagyvárosok, valamint a főváros. Az önkormányzatokra vonatkozó kérdezés összesen 4 613 872 főt érintett, míg a kistérségi kérdőívvel az összes társulást sikerült elérni (Budapest ebben a mintában nem szerepel), ami összesen 8 370 030 lakost érintett. Így tehát elmondható, hogy a kutatás az ország teljes lakosságát lefedte.
ESÉLYEGYENLŐSÉGI ÉS KÖZOKTATÁSI PROGRAM
Elmondható, hogy az önkormányzatok az – esélyegyenlőségi ügyeket áttekintve – a közoktatás terén állnak a legjobban. A megkérdezettek 90 százaléka rendelkezik ugyanis települési közoktatási esélyegyenlőségi programmal, ami annak köszönhető, hogy a közoktatási törvény a helyi önkormányzatok számára ezt kötelezővé teszi, és egyéb támogatások megszerzését is egyre gyakrabban ehhez kötik. Ebben az esetben is vannak azonban területi eltérések: az ország keleti felén fekvő nagyvárosok állnak a legrosszabbul a közoktatási programok elkészítésével, míg a kisebb keleti városok is elmaradnak az országos átlagtól. A dunántúli nagyvárosok és Budapest viszont 100 százalékosan teljesített ezen a téren.
Az esélyegyenlőségi program tekintetében azonban korántsem ilyen “fényes” a helyzet: összesen alig több mint az önkormányzatok fele rendelkezik vele. Ennek az oka, hogy a helyi esélyegyenlőségi program nem kötelező, az Ebktv 63.§ 5. bekezdése szerint “a települési önkormányzat helyi esélyegyenlőségi programot fogadhat el”. Törvényi kötelezettség híján a legnagyobb hajtóerő ez esetben az európai uniós fejlesztési források megszerzése, amit egyre gyakrabban az esélyegyenlőségi programhoz kötnek. A területi különbséget illetően a közoktatási esélyegyenlőségi programmal ellentétes eredményeket kapunk, ez esetben ugyanis éppen – az előbbiekben rosszul szereplő – keleti nagyvárosok vezetik a sort. A legkevésbé a budai kerületekben terjedt el az esélyegyenlőségi program, itt csupán a kerületek egyharmada készítette el.Összességében elmondható, hogy a nagyvárosokra jellemző inkább a helyi esélyegyenlőségi program elkészítése, míg a kisebb városokban 50 százalék körüli az arány. Meglepő, hogy Budapest fővárosnak sem készült el ez idáig az esélyegyenlőségi programja.
Érvényes esélyegyenlőségi programokkal való rendelkezési arányok országrészenként, illetve a fővárosban
(GRAFIKON SZERKESZTÉS ALATT)
Kérdés: És van-e az önkormányzatnak érvényes esélyegyenlőségi programja? (településtípusonként, százalék) N=80
TARTALMI ELEMEK
A hátrányos helyzetű csoportokat a megkérdezettek fele a törvényi előírásoknak megfelelően definiálta, csupán néhányan említették, hogy saját vizsgálatot folytattak. A fogyatékos csoportok közül a mozgássérülteket említik meg leggyakrabban, ők a tervek több mint 80 százalékában szerepelnek. Az autistákat említették legkevesebben a válaszadók, bár annak ellenére, hogy viszonylag speciális csoportról van szó, a programok majdnem 40 százalékában szerepelnek. (43-ból 17-en említették az autisták csoportját.)
Fogyatékos csoportok előfordulási gyakorisága az esélyegyenlőségi programokban
(GRAFIKON SZERKESZTÉS ALATT)
Kérdés: A fogyatékos emberek mely csoportjáról rendelkezik a program?(ahol van, százalékban)
Ahhoz, hogy az esélyegyenlőségi program elérje valódi célját, és tényleg segítsen a település hátrányos helyzetű lakosain, nekik is értesülniük kell a programról, tehát annak nyilvánosságot kell kapnia. A megkérdezésből kiderült, hogy leggyakrabban (79%) a település honlapján tették közre a programot, az önkormányzatok kétharmada viszont az önkormányzati újságot választotta, az esetek több mint felében egyéb újságokban is megjelent sajtóhírként. A lakosok mellett a hátrányos helyzetűekkel foglalkozó szervezetek tájékoztatására is rákérdeztünk: az önkormányzatok 74,5 százaléka az előkészítésbe bevonta a szervezeteket, kétharmaduk küldte el az elkészült anyagot, 44 százalékuk értesítette levélben vagy e-mailben is az említett szervezeteket.
Az esélyegyenlőségi programok alkalmasságának megítélése a halmozottan hátrányos helyzetű csoportok szerint
(GRAFIKON SZERKESZTÉS ALATT)
Kérdés: Mennyire alkalmas a program az egyes csoportok esélyegyenlőségének előmozdítására? (ahol van, átlag)
Az esélyegyenlőségi program hatékonyságát és megvalósíthatóságát hétfokú skálán értékelték a szakemberek, az átlagok nagyon hasonlóan alakultak, mint az esélyegyenlőségi tervre adott eredmények. A hatékonyság tekintetében 4,84 lett az átlag, ami a közepesnél kicsit jobb eredménynek számít. A megvalósíthatóságot a tervhez hasonlóan ismét magasabbra értékelték a kérdezettek, itt az átlag 5,2 lett…
Az egyes hátrányos helyzetű csoportok helyzetének javítását többnyire 4-5 közötti pontszámokkal értékelték az önkormányzati illetékesek. Ez közepes és jó közötti értékelést jelent, és bár a különböző pontszámok nem mutatnak nagy eltérést, kiugró eredmények nincsenek, jól elválik a mozgássérültek csoportja. A válaszolók szerint a program a mozgássérültek helyzetén javít a legtöbbet, legkevesebb pontszámot kapták a hajléktalanok, autisták, és a pszichiátriai betegek. Ez a sorrend nem meglepő annak tükrében, hogy a (fogyatékos csoportok közül) a programokban a mozgássérülteket említik meg legnagyobb arányban, az autistákat pedig csupán 40 százalékban.
Az esélyegyenlőségi programok felhasználására vonatkozó kérdésből kiderült, amit az interjúk is alátámasztottak, hogy bár a program nem kötelező az önkormányzatok számára, a pályázatok (76,7%), uniós források megszerzése a legnagyobb motiváció ezek elkészítésére. Legnagyobb súllyal az uniós támogatások (51%), legkisebbel a közbeszerzések (16,3%) estek a latba.
ÖSSZEGZÉS
Összegzésképpen elmondható, hogy a 20000 fő körüli önkormányzatok csupán felének van esélyegyenlőségi terve és programja is együtt, egy harmaduk rendelkezik a kettő közül csak a kötelező esélyegyenlőségi tervvel, és 14,3 százalékuknál egyik sem készült el ez idáig. A területi összehasonlításban legrosszabb eredményt a budai kerületek értek el, amelyek egyharmada a munkaszervezetre vonatkozó kötelező esélyegyenlőségi tervvel, és a településre vonatkozó esélyegyenlőségi programmal sem rendelkezik, mindkettővel viszont csak az önkormányzatok 16,7 százaléka rendelkezik. Legjobban a keleti országrész kisebb települései véglegeltek, hiszen közöttük egyetlen sem volt, amelyik legalább az egyikkel ne rendelkezne, tervvel és programmal pedig az önkormányzatok fele rendelkezett. Összességében az esélyegyenlőségi programok tekintetében tapasztaltunk nagyarányú elmaradást, ugyanakkor a pályázati kényszer egyre inkább rákényszeríti az önkormányzatokat ezek elkészítésére.
1A 2003. CXXV. tv. – a továbbiakban Ebktv. – hat fejezetből álló “alaptörvény” preambulumában az egyetemes emberi jogokból vezetik le a joghátrányban élő személyek védelmét, amely “elsősorban állami kötelezettség”, s amely elsősorban az alkotmányos és az európai közösségi jogfejlődés következménye