Fogas kérdés: mit csináljanak az autista fiatalok, ha kimaradnak az iskolából? Dolgozni nem tudnak, nappali foglalkoztató meg csak mutatóban van számukra, bár a szociális törvényben az autisták nappali ellátása is nevesítve van. Felvételük legtöbbször a vezető jóindulatán, fölkészültségén múlik. A civil szervezetek pedig pénz híján képtelenek ilyen intézményt fenntartani.
Azért persze akadnak üdítő kivételek is. Ilyen kivétel Pilisvörösvár, ahol a Napos Oldal Szociális Szolgáltató Központot a város önkormányzata működteti 1992 óta. Ehhez a központhoz tartozik az értelmi fogyatékosok és autista személyek nappali foglalkoztatója. Amikor megérkezem, épp akkor búcsúzik a 19 éves Dani (kanneri autista) az édesanyjától. Párkányiné Edit ápolási díjon van, de szerencsés: talált magának négyórás munkát. Volt ugyan olyan munkahelye is, ahol napi hat órában dolgozott, de érezte, hogy a munkatársai neheztelnek emiatt. Pedig rá mindig lehetett számítani, többet dolgozott a hat órában, mint más a nyolc alatt. Amikor pedig állást keresett, autista fia miatt nem vették föl. Akkor tanácsolta neki egy szülő, ne írja be az önéletrajzába, hogy a fia autista. Erre nem hajlandó, mert ő nem alamizsnát, segélyt kér, hanem munkát. Mások azt mondták: “Add intézetbe!” Erre sem hajlandó, és nem is érti, hogy miért mondanak ilyet az emberek. “Nem nehéz Danival, mert minden csak nézőpont kérdése” – mondja. Szóba kerül a szociális tárca legújabb ötlete, hogy az ápolási díj azoknak, akik vállalják egy másik fogyatékos ember gondozását, munkaviszonnyal kiváltható, amiért valódi nyugdíj jár majd. Ehhez el kell végezni egy 300 órás tanfolyamot. Editet érdekelte a dolog, ám a szűkszavú újsághírnél többet senki nem tudott mondani. Hiába hívta a Szociális és Munkaügyi Minisztérium ügyfélszolgálatát, a helyi önkormányzatnál nem tudtak erről, pedig a cikk szerint velük együttműködve valósulna meg az új konstrukció.
A kis faház, ahol a foglalkoztató van, nem az egyedüli a nagy kertes területen: van még két kőépület is, mindegyikben a szolgáltató központ egy-egy részlege működik. A foglalkoztatónak van ugyan egy nagy szobája a kőépületben is, de szeretnek itt lenni, főleg nyáron. Itt három helyiség van, és az egyik pici szoba az elkülönülésre szolgál annak, aki el akar vonulni, de olyan is előfordul, hogy maguk a pedagógusok úgy ítélik meg: jobb, ha most nem marad a közösségben. Ilyen eset pedig előfordulhat, hiszen reggel fél nyolc és délután négy között tíz sérült jár ide, közülük öt autista. Két gyógypedagógus foglalkozik velük, az egyik Jávorics Zsuzsa, aki egyúttal az intézmény vezetője is. Azelőtt Csobánkán dolgozott a fogyatékos gyerekek bentlakó iskolájában amelynek megszűntetését még ma is sajnálkozva emlegetik a helybéliek. Zsuzsa ezután jött ide dolgozni. Réka lánya szintén autista.
Nehéz itt a foglalkoztatás, mert ahány fiatal, annyiféle személyiség, és annyiféle sérülés. A megérkezés után jön a reggeli, Zsuzsa szinte észrevétlenül levezényli, miközben én egy szülővel beszélgetek. Kis idő múlva, tíz órakor indul a foglalkozatás, akkor, amikor a kolléganője is megérkezett. Van náluk kerti munka, amit nem nagyon szeretnek a gondozottak; vannak kézműves foglalkozások, amikor anyák napjára, karácsonyra és egyéb ünnepekre készítenek ajándéktárgyakat, és nemcsak a családtagoknak, hanem az idősek otthonában élőknek is; aztán van még szelektív szemétgyűjtés is, de a hét fénypontjának a sütést tartják. Minden pénteken sütnek, méghozzá kétféleképpen: az egyik adag a mindenevőké, a másik a diétásoké. Mert itt hárman betartják a tej- és lisztmentes (gfcf) diétát. Az egyik diétázó Zsuzsa lánya. A húszéves Tarcal édesanyja,Szabóné Nagy Erika hozta a diéta hírét, amikor három évvel ezelőtt megkérdezte: behozhatja-e Tarcal ebédjét, és megmelegítik-e neki? Zsuzsa természetesen megengedte. Tarcalnak használt a diéta: már nem olyan hangos, kevesebb bizarr mozdulatot tesz, és egyáltalán nem agresszív. Ezt látva ők is belekezdtek, és nem maradt el az eredmény: “Végre átaludtuk az éjszakát” – mondja mosolyogva, és ez azóta sem változott. Egyikőjük sem gondolja azt, hogy a diéta elmulasztja az autizmust, de azt saját gyerekükön látták, hogy nyugodtabb lett, kevesebb lett a bizarr mozdulat, és könnyebb velük az együttlét, a foglalkozás.
Míg beszélgetünk, megérkezik a 13 éves Gábor, aki csak nyaranta van itt, mert Vácon hetes iskolában tanul. Zsuzsának egy ideig őt kell nyugtatgatni, mert a megérkezés után azonnal várja, hogy jöjjön érte az édesanyja. Mikor Gábor elfogadja helyzetét, tovább beszélgetünk. Arról, hogy jó lenne, ha lenne speciális fejlesztés, aztán arról, hogy Pilisvörösváron is az otthon négy fala között él sok fogyatékos fiatal, pedig a helybelieknek csak az étkezésért kell fizetni, napi 479 forintot, a környező településekről bejáróknak már többet: 1460 forintot naponta. A fejlesztést talán megoldja majd az idetelepülő Virgonc Alapítvány, amely pályázat útján elnyerte egy régi iskola bérletét. Ez persze valószínűleg fizetős lesz, hiszen az önkormányzatnak nem kötelessége a fejlesztés finanszírozása, állami normatívát sem kap rá, mégis megkönnyíti a szülők dolgát, akik többnyire Budapestre viszik ilyen foglalkozásokra a gyermekeket. Az iskolai gondokat persze ez sem fogja megoldani, mert Pilisvörösváron nincs gyógypedagógiai iskola, sem támogató szolgálat.
Lassan abba kell hagynunk a beszélgetést, mert bár még nincs itt Zsuzsa kolléganője, a gondozottakkal kell foglalkoznia, akik közül nem mindenki tudja úgy elfoglalni magát, mint Dani, aki egy képes újságot nézeget. Tarcal időnként odamegy Zsuzsához, átöleli, a Down-szindrómás Misi pedig nekem nyújtja a kézét többször is, miközben barátságosan rám mosolyog. Szóval, itt az ideje, hogy az idegen távozzon, hogy a foglalkoztatóban kezdődhessen a nap.
Ferenczy Ágnes