L. fiam 1988-ban született, első gyermekemként. Jól fejlett, egészséges, érett újszülött volt (Apgar 9/10). Bár császármetszéssel született, ennek oka nem őbenne, hanem énbennem volt. Csecsemőként normálisan fejlődött, kisebb megfázásokon kívül semmi betegsége nem volt. Inkább nagyon is egészségesnek tűnt. Sírós időszakok ugyan előfordultak két-három hónaposan és később is, ilyenkor hasfájásra gyanakodtunk (ha evés után történt), vagy a fogzásra. Nyolc hónapig szopott, tápszert nem kapott. A szilárd, pépes ételekre kissé nehezen tért át – bár ehhez igazi összehasonlítási alapom nem volt, kevés csecsemőt ismertem, azokat sem közelről.
Rendes időben hasra fordult, kúszott (a mászás viszont minimális volt). Hét hónaposan fölállt, attól kezdve kapaszkodva lépegetett hónapokig. Tizenhárom hónaposan kezdett önállóan járni. A kapaszkodva járás idején tűnt fel, milyen ügyesen és elmélyülten játszik egy bizonyos összerakós játékkal (Viki Mikinek hívták, 15 cm hosszú színes műanyag elemeket lehetett egymásba illeszteni). Ha kivettük őt az ágyából vagy a járókából, egyenesen irány a Viki Miki, és jött a hosszas, elmélyült illesztgetés. “Mint egy kis tudós” – ez többször is elhangzott az első két-három évében, ha a játékát figyelte valaki. Egyszer még egy idegen pedagógus is megjegyezte a parkban, hogy meglátjuk, valami komoly tudósféle lesz a gyerekből.
A beszéd terén viszont nem mutatott ilyen szép haladást. Egy kevés gügyögés, szókezdemények egyéves kor körül; a “pá-pá” viszont sehogy sem akart menni. A “kukucs” játékban viszont egészen kiváló volt (szemkontaktus!!). Egyéves kora után viszont a szókezdemények is elmaradtak. De bárkinek mondtam, az volt a válasz, hogy ilyenkor egy kis időre “megkukulnak” a gyerekek, azután jön majd az igazi beszéd. Az akkori gyerekorvosunk pedig mindig olyan rohanva vizsgálta – például a védőoltások alkalmával vagy az egészséges viziteken -, hogy úgy emlékszem a beszéd szóba sem került. Másfél éves kora körül mondta az utolsó szókezdeményeket – “eöü” -, ez volt az “Elöl ül a masiniszta”. Ezelőtt nem sokkal új lakásba költöztünk, a költözést, az új környezetet jól viselte.
Táplálkozása is (addig remek étvágya volt) egyéves kora után kezdett lassan megváltozni. Válogatósabb lett, és ez egyre nőtt. (Rendszeresen, sokat vittük levegőzni egész gyerekkorában, ez nem lehetett a változás oka.) Nagyon megszerette a kockasajtot, ez mindig biztos vacsora volt, ha az egyéb kínálatot visszautasította. A főzelék, gyümölcs viszont egyre kevésbé kellett neki. Körülbelül ugyanekkor lehetett, hogy egy pár hétig a délutáni alvásból mindig irtózatos sírással ébredt fel. Semmivel sem lehetett megvigasztalni, megnyugtatni, étel-ital nem kellett neki. Ki kellett várni, amíg elmúlik a roham. Arra tudtam csak gondolni, hogy talán rosszat álmodott.
A költözés és a nyári szabadságolások miatt pár hónapig nem látta sem orvos, sem védőnő. Mi még mindig nem gyanakodtunk semmire. Feltűnt ugyan, hogy reggelente, amikor bemegyek hozzá a szobájába, és ő már elmélyülten játszik az ágyában, rám sem néz, ha szólok hozzá, köszönök neki. De már annyira belénk rögzült a “kis tudós” kép, hogy ebben csak azt láttuk, hogy a játék jobban érdekli, mint mi. Meg is fogalmaztam, hogy a “tárgyak jobban érdeklik, mint az emberek”.
Másfél éves korában már az új körzeti doktornő végezte el az esedékes “egészséges baba kontrollt”. Nagyon megsértődtem! Az én szuper, egészséges, gyönyörű és szépen fejlett kisfiamnál, akire eddig mindenki csak jót mondott, a doktornő valami gyanús dolgot talált. Nem tetszett neki, hogy vizsgálat közben, amikor L. hanyatt feküdt a vizsgálóasztalon, és a doktornő szólt hozzá, nem törődött vele, csak a neoncsöveket nézte a feje fölött továbbra is. (“De hiszen ez csak azért van, mert a kis tudósnak meg kell vizsgálnia ezt az újfajta fényforrást; otthon is gyakran nézegeti a lámpákat” – gondoltam én.)
Rövidre fogva: a doktornő javaslatára L.-t két éves kora után nemsokára bölcsödébe adtuk. Addig nagyrészt velem kettesben töltötte a napot, játszótér helyett is inkább csak a zöldbe jártunk levegőzni; a férjem pedig este 6-7 körül ért haza távoli munkahelyéről. Egyszóval L.-nek nem nagyon volt társasága, “ingerszegény környezet”.
Ovis korában L. egyre válogatósabb lett. A túrós-tejfölös kenyeret mindig megette, ezért reggelire legtöbbször ezt kapta. A főtt tésztákat, sütiket, ropiféléket is nagyon szerette. Nagyon öntörvényű volt a viselkedése, nehezen lehetett irányítani.
Hatéves kora után fokozatosan furcsa szokások, agresszivitás, dührohamok kezdtek jelentkezni. Sokszor rájöttünk, hogy valami konkrét oka van ennek, például szorítja a cipője, azért nem akarja felvenni. Mi meg azt gondoltuk, valami furcsa mánia… Néha harapott, vagy a kezünk fejét erősen, fájdalmasan a saját állához szorította. Egy altatásos hallásvizsgálat után annyira depressziós lett, hogy hetekig nem akart az ágyában aludni (a kórházban egy vizsgálóágyon kellett lefogva tartani, amíg a kábító injekciót beadták neki, és ebben én is segédkeztem). Ezután otthon folyton a földre feküdt, fetrengett, ott is aludt (szerencsére nyár volt).
Ezután került sor az első kórházi gyógyszerbeállításra. Haloperidolt, Seropramot (ez utóbbi antidepresszáns, a szerotoninszintre hat) kapott rendszeresen, dühroham esetén pedig fél vagy egy ampulla Seduxen injekciót kellett megitatni vele. Ekkor kezdtük a DMG nevű B15 vitamint is adni neki, amit akkor az amerikai szakirodalom az egyik leghatásosabb természetes szernek írt le autistáknak, néha a beszédet is megindítja.
Mindettől olyan sokat javult az állapota, hogy sikeresen el tudta kezdeni az iskolát. Egy középsúlyos értelmi fogyatékosoknak létesített foglalkoztató iskolába járt, ahol több autista is tanult, és ahol speciális autista fejlesztést is ígértek. Az első évben kapott is egyéni fejlesztést heti néhány órában, sajnos a második évben már alig, azután pedig egyáltalán nem (igazgatóváltás történt közben). Mégis ott maradtunk, mert bölcsis korától hétéves koráig már összesen hat intézményben fordult meg (óvodabezárás, szakember javaslata, vagy családi okok miatt kellett váltanunk; egy esetben pedig a bölcsiben nem vállalták tovább). Úgy éreztük, nem lehet őt tovább, még több helyre rángatni.
Tulajdonképpen szerencsésnek mondhatjuk magunkat, mert ezután nyolc évig járt ugyanebbe az iskolába. Ez az ő akkori állapotában nagy szó volt, mert az ilyen típusú autistákat hamar kiteszik, ha túl sokat zavarják az osztály rendjét. Ővele azonban rugalmasak voltak, a lehetőségek határai közt engedték, hogy saját kedvenc tevékenységeivel, összerakós játékaival foglalkozzon, és rendszeresen az udvarra is kiengedték az óráról, ha nagyon kikívánkozott, (Természetesen szemmel lehetett tartani, az osztály közvetlenül az udvarról nyílt.) Ennél jobbat nem nagyon tehettek, az órai munkába az első években alig lehetett bevonni, és a személyi feltételek nem voltak meg az intenzívebb fejlesztéshez. De az nagyon szerencsés volt, hogy ugyanaz a gyerekfelügyelő volt velük végig, és az osztályfőnök is csak egyszer változott.
Volt két, különösen nehéz korszaka L.-nek, nyolc- illetve kilencéves korában. Az első: egy gyógyszercsökkentés után – ekkor vagy két hónapig otthon kellett tartani, olyan depressziós, agresszív és pánikos volt. Sokszor úgy éreztük, nem bírjuk tovább, be kell adjuk intézetbe. (A szakértői bizottság már úgyis eleve egészségügyi gyerekotthonba akarta utalni hétévesen – egyenesen a normál oviból! – miközben azt elfelejtették megemlíteni, hogy autista csoportok is léteznek Budapesten…)
Kisebb-nagyobb agresszív hajlam jó pár évig jellemezte L.-t. Szokása volt például a kezünk fejét hosszan, fájdalmasan a saját állához szorítani, naponta többször is. Ezt úgy hívtuk: állazás. Máskor a saját papucsát szorította az állához. Talán valamilyen fájdalmat – fejfájás, fogfájás? – akart így tompítani. A szakirodalom szerint az is rendszeres fejfájásokra utal, hogy gyakran, fejét az ágy végéhez nyomva, hason fekve vagy magzati pózba kuporodva aludt.
Az utcán nagy iramban, nyargalva haladt, és mindig fogni akarta a kezünket. Úttesten átkeléskor, piros lámpánál alig lehetett féken tartani, és a járműveket sem volt türelme egyhelyben állva várni, hanem fel-alá kellett vele járkálni. Egyébként nem volt hiperaktív, és még mindig nagy türelemmel, hosszasan játszott a kirakós játékaival, vagy a játszótér porába rajzolgatva. Boltba a legritkább esetben lehetett vele bemenni, olyan türelmetlen volt, rángatott kifelé, vagy hisztit csapott.
L. négy-öt éves kora óta olvasgattam az interneten az amerikai autizmus-levelezőcsoportokat. Elámultam a szülők tudásán! Nem volt olyan kérdés, probléma, amire valaki ne adott volna hozzáértő tanácsot (persze neves szakemberek is voltak a tagok között). Az egyik legrégebbi autizmuskutató-intézet (San Diego, USA; www.autizmus.com/ari) közleményeihez, szakirodalom szemléjéhez is hamar eljutottam. Ezekben olvastam először az autisták tejmentes diétájáról. Bár eleinte nagyon furcsálltam, de azután egy könyvről is hallottam (“Tony”), ami arról szól, hogy egy 2-3 éves autista gyerek, a tejmegvonás hatására, fokozatosan teljesen kigyógyult az autizmusból. Hosszú fontolgatás után elhatároztam, hogy kipróbáljuk a tej és a tejtermékek megvonását. Ekkor L. már “tejet tejjel evett”, a levesébe naponta kétdecis tejfölt kellett kiskanállal galuskaszerűen belerakosgatni (ő követelte). Ebben az időszakban is nagyon agresszív, dührohamos volt, az iskolából rendszeresen ordítva tette meg a hazafelé vezető húszperces utat, alig győztem vele a mellékutcákban bujkálni.
A nyári eleji autista táborban kevesebb volt a tejföl, és csodák csodájára L.-re nem panaszkodtak különösebben a pedagógusok! Ezután otthon elkezdtem a tejmentes diétát. Két-három kemény nap után (hisztik, dührohamok) egyszer csak azt vettem észre, hogy L. nyugodt, és nem akarja a reggeli Haloperidolját bevenni. Gondoltam, nem bosszantom fel azzal, hogy erőltetem. Pár nap múlva már észrevétlenül fele adag Haloperidolnál tartottunk, és mégis sokkal, de sokkal nyugodtabb volt, mint annak előtte. Folytattuk a tej és a tejtermékek mellőzését. Pár hét múlva a nagyszülőknél töltött egy hetet, és őket is sikerült rábeszélnem, hogy tartsák a diétát. Ők is arról számoltak be, hogy L. észrevehetően jobb állapotban volt. (A tejmentes diétáról részletesen beszámoltam az Esőember egy ősrégi, kékborítós számában.)
Nagyon reménykedtem, hogy gluténmentes étrendre – amelyről szintén sokat olvastam az amerikai szülők, szakemberek leveleiben, és amely a búza-, árpa-, rozs-, zabtermékek megvonását jelenti – nem lesz szükség, mert azt nehezebb betartani. Jó lett volna labortesztet végeztetni ezzel kapcsolatban. A norvégiai dr. Kalle Reichelt laboratóriuma a legközelebbi ilyen lehetőség, és el is kezdtem szervezni, hogy kiküldjünk fagyasztott, 24 órás vizeletet. A Heim Pál Kórház laborvezető főorvosasszonya, dr. Szabó Teréz mindenben támogatott volna, kórházi költségen. Ő akkor már azt is elkezdte szervezni – szakirodalom és megfelelő itthoni szakemberek összegyűjtésével -, hogy ezt az ún. peptidtesztet Magyarországon is el lehessen végezni.
Sajnos egyik terv sem valósulhatott meg. Akkoriban L.-től 24 órás vizeletet összegyűjteni az együttműködés hiánya miatt lehetetlen volt. A kórház költségvetését pedig egyre jobban megszorították, és a peptidteszt tervét ejteni kellett (ez kb. 6-7 éve történt).
Végül is egyszerűbbnek látszott vaktában kipróbálni a gluténmentes diétát. Először a nagyon kedvelt főtt tészták helyett rizstésztát kezdtem adni L.-nek – nem vette észre a különbséget, ette. Otthon minden ételt búzaliszt helyett rizsliszttel vagy kukoricaliszttel készítettem az egész családnak (rántásfélét, palacsintát, bundázott ételeket). Nagyon finom palacsintákat lehet sütni gluténmentes lisztekből is, és már egész nagy a választék – pl. burgonyaliszt, sárgaborsóliszt, csicseriborsó-liszt. Csak arra kell vigyázni, hogy a bablisztek több vizet vesznek fel, és hamar besűrűsödik a palacsintatészta – de hát ezt kis próbálgatással ki lehet tapasztalni. Ha sót és őrölt szezámmagot keverek a palacsintatésztába, nagyon finom lesz, és egyúttal kálciummal is dúsítom, ami a tejmentes diétánál nagy előny. A bablisztekben pedig sokkal több a fehérje, mint a finomított fehér búzalisztben, és ez szintén nagyon hasznos a tej és tejtermékek pótlására. Sok autista gyerek nemigen eszi meg a húst sem (nem tudják megemészteni), tehát e helyett is jó.
A legnagyobb problémát a kenyér pótlása jelentette. Eleinte a palacsinták voltak a fő kenyérpótlók, valamint a Ham-let nevű rizskeksz, a zacskós puffasztott rizs, és – szégyen, gyalázat – a burgonyacsipsz. Később vettünk egy elektromos kenyérsütő gépet (ma már 10 ezer Ft körüli árban kapható), és azzal kísérleteztem. Nem könnyen ment, de egy Kanadában élő kedves magyar “anyatárs” receptjei, tanácsai alapján – ők már régóta tartják ezt a GFCF (az angol gluten free – casein free rövidítése) diétát az autisztikus fiuk és saját maguk miatt is – ma már sikerül pár perces előkészítő munkával olyan kenyeret sütni benne, amely finom, és L. szívesen megeszi.
A gluténmentes étrend bevezetése tehát nagyon fokozatosan, hónapok, vagy inkább 2-3 év alatt történt. Közben szomorú események történtek, édesapám, L. szeretett nagyapja, megbetegedett és meghalt. Egy kedves gondozó fiatalembert is elveszítettünk – őt elküldték a munkahelyéről -, aki nagyon szeretett L.-lel foglalkozni az átmeneti otthonban, ahol akkoriban hetente pár napot töltött. Az életünk nehezebb lett, és a diéta megnehezítette a közösségbe járást – vagy megkönnyítette? Hiszen anélkül talán a dührohamai miatt nem tűrték volna meg… Egy homeopátiás kúrán is átesett, és vitaminokat meg más étrendkiegészítőket is kapott – de ez egy külön cikk tárgya lehetne.
Summa summárum, a személyes csapások, vagy az étrendjében történt nagy változás miatt – amely gyakorlatilag kábítószer-megvonásnak felelt meg, erre majd később térek ki -, volt egy pár hónapos (nyári) időszak, amikor L. nagyon depressziósnak tűnt: rendkívül lelassult, sokszor bepisilt, keveset evett, és egyáltalán, nagyon ijesztően magába fordult.
Viszont nyugodt volt. Erre az időszakra esett a Haloperidol teljes elhagyása, és a komolyabb gluténmentes diéta bevezetése. Legvalószínűbb, hogy az életesemények, a homeopátiás kúra és a diéta együttesen okozták ezt az átmeneti nehéz korszakot.
Ősszel elkezdtünk megint DMG-t (B15 vitamin, lásd Esőember 19797/1. szám) adni neki, ami többek közt a lelassult autisták “fölgyorsítására” is jó. És 100%-osra állítottuk a diétát. Az iskolában pár napig csak lézengett, nem evett, és úgy láttam, nincs arra mód, hogy külön pátyolgassák, evésre buzdítsák, ezért otthon tartottam. (Csak a heti két nap alapítványi intenzív fejlesztésre járt.) Pár hét múlva kezdett nagyon megjönni az étvágya! És olyan ételeket is kezdett megenni, amelyeket azelőtt nem, például rántott csirkét, rizses húst (darált húsból). Szeptembertől januárig több kilót hízott, mozgása felélénkült, szelíd, kezelhető volt.
Januárban megint kezdett iskolába járni (az államiba). A tanárnője szerint teljesen megváltozott, pozitív irányban, figyelt az órákon, irányítható lett, szépen ült a helyén, és nem szaladt ki folyton az udvarra, mint azelőtt. Rendezett és kellemes jelenség volt. Sajnos egy hónapnál tovább nem bírta a lábam, hogy hozzam-vigyem tömegközlekedéssel, plusz főzzek is neki, és azt is vigyük magunkkal az iskolába. Megint otthon voltunk a tavaszi szünetig, maradt a heti két nap alapítványi fejlesztés. Eközben L. állapota tovább javult, és fokozatosan el tudtuk hagyni az utolsó gyógyszerét, a Seropramot is. A szünet után azután megint vinni kezdtem az állami iskolába is, hetente kétszer. És a tanárnője szerint még annál is jobb állapotban volt, mint ahogy januárban látta.
Mindez a pozitív változás a serdülőkorban történt, amelytől nagyon féltünk, mert sok autistáról hallottuk, hogy ilyenkor sokat romlott az állapotuk. A gyerekgyógyászunk, aki kb. másfél éves kora óta ismerte, amikor januárban hosszú idő óta először látta L.-t, a következő véleményt adta róla:
“A súlyosan autista fiút kb. 1,5 éves kora óta ismerem és követem. A korábban nehezen vagy alig kezelhető viselkedésében óriási változást tapasztaltam. Ez volt a legszebb újévi ajándékom, könnyekig meghatódtam! Míg máskor el sem merték hozni a rendelőbe a dührohamai miatt, vagy vizsgálhatatlan volt, most türelmesen, szófogadóan várakozott, a hozzá intézett kéréseket végrehajtotta, láthatóan jól kommunikált, megismert. Kedves, barátságos, mosolygós volt, a játékokkal játszott, tűrte a szeretgetést, simogatást. Távozáskor a játékot ellenkezés nélkül visszaadta. Igazi sikerélmény volt ez a találkozás! Az édesanya csodát művelt a kamasz fiával. Dr. R.. M. 2002. 01. 15. ”
Hangsúlyozni szeretném, hogy L.-nek soha semmi olyan emésztőszervi tünete (hasmenése, egyéb rendellenes széklete, gyanítható hasfájása) nem volt, ami liszt- vagy tejérzékenységre utalt volna. Egyszer-kétszer szorulásos időszak ugyan előfordult, de ez semmi gyanúra nem adott okot. Csak a makacs válogatóssága, a szénhidrátfélékhez, tejtermékekhez való ragaszkodása volt nagyon feltűnő. Tulajdonképpen másfél-kétéves kora után egyre inkább kínszenvedés lett őt etetni, és négyéves kora után kifejezetten sovány volt (bár magasságra jól fejlett), noha majdnem mindig külön kosztot kapott az óvodai, iskolai ebéd mellé (helyett). Az ő betegsége az ún. autisztikus enterocolitis lehet, anelyet többek közt Andrew Wakefield, M. D. és munkatársai írtak le tudományos lapokban (Esőember 2002. 4. szám, Orvosok és autisták 6-7. old.), és amelyet még nagyon kevés gasztroenterológus, pláne gyermekorvos ismer. Az évek során többször előforduló, véletlen vagy szándékos diétahibák hatása világosan megmutatta, hogy az étrendi terápiának döntő szerepe van L. fejlődésében.
Honnan hová jutottunk?
Kezdetben egészséges szupercsecsemőm volt, aki jól, sőt remekül fejlődött kb. egyéves koráig. Azután, olyan apránként, hogy nem is tudatosult bennünk, valami megváltozott, és elkezdett magába fordulni, valamint nagyon válogatósan enni. A beszédfejlődés leállása és a szobatisztaság késése lehetett volna olyan jel, amelyre már gyanakodnunk kellett volna. De hát mindenki Einsteinnel meg a büdös tojással példálózott…
Azután orvosi segítséggel hamar eljutottunk az autizmus diagnózisig. Kevés szakszerű fejlesztéssel, de sikerült L-t közösségbe járatni 14 éven át. Túró Rudival jutalmaztuk, ha sikerült a szobatisztaságban eredményt elérni nála, és nem tudtuk, hogy minden Túró Rudival egy kis adag autizmust adunk neki. Lassanként nehezen irányítható, időnként agresszív és dührohamozó, különleges módon játszó, nem beszélő, de angyali szépségű és imádnivaló gyerek lett. De a kezdeti remények, hogy van egy gyönyörű egészséges gyerekünk, rémálomba fordultak, különösen akkor, amikor ezt a gyereket hétévesen, egyenesen a normál óvodából, ahol integráltan a társadalom része lehetett, egészségügyi gyerekotthonba akarták tenni.
A gyógyszerek után eljutottunk a korszerűbb, étrendi és más terápiákhoz, amelyek a tényleges egészségügyi problémákat célozzák meg, nem csak a tüneteket próbálják elfedni. Magányos küzdelem volt ez, szinte csak a külföldi szülőkre és a szakirodalomra támaszkodhattam – bár gyermekorvosunk többnyire támogatta, amit én kibányásztam az ismerethalmazból, ám belemélyedni nem volt módja. A család sokáig szkeptikus volt az étrendi terápiával és a kapcsolódó orvosbiológiai módszerekkel (pl. táplálék-kiegészítők) kapcsolatban. Ma is nagy gond, hogy a diéta elszigetel, és sokan például a rokonok közül szánakozva és értetlenül nézik, amit L.-ért tenni próbálok.
Lett viszont egy szelíd, gyógyszermentes, irányítható szép nagyfiunk, aki többnyire boldog, ha valamilyen feladattal bízzuk meg. Szívesen jön vásárolni, segít cipelni a nehéz szatyrokat. Boldog, ha itthonról kimozdulunk, volt már velem/velünk a Planetáriumban, a Nemzeti Galériában, a Csodák Palotájában, templomban. Ha tehetjük, az Állatkertbe, a Városligetbe járunk, és rendszeresen ebédelünk vele kínai büfében és más olcsó helyeken, ahol sikerül mondjuk rizst és sült húsfélét találni az étlapon. Szeret villamosozni, utazni. Itthon elüldögél, szeret zenét hallgatni, a kádban elnyújtózni, családi beszélgetésre figyelni (és közbekiáltozni jókedvűen). Boldog, ha enni hívjuk, “De jaó!” – ezt mondogatja kissé elmosódott kiejtéssel, ez az egyetlen kifejezés, amit rendszeresen használ. Az öccse egész ügyesen tud foglalkozni vele (amit én nevelek őrajta, azt ő, kamaszként, úgy vezeti le, hogy ő meg L.-t neveli, és mondhatom, sok esetben ügyesebb pedagógus, mint én).
Sajnos az állami iskola, ahol fiunk nyolc évet töltött el, távolabbi kerületbe költözött, és profilja, az ellátottak köre is kissé megváltozott. L.-t, a 16 éves kora utáni tanévtől, már nem vállalták. Igaz, ilyen távolságra már nehezebben is tudtuk volna hozni-vinni tömegközlekedéssel, autó nélkül, de az elfogadóbb hozzáállás erőt adott volna. A ballagásán úgy éreztem, mintha a temetésén lettem volna…
Ma még van néhány szál, ami a külvilághoz, a társadalomhoz köti L.-t: a heti egy nap terápia, 1-2 rokon vagy barát, aki rendszeresen látogat minket, és a legutóbbi időkig a 82 éves nagymamánál töltött délutánok, kéthetente, finom vacsorával. Egy-két nyarat sikerült együtt vidéken töltenünk, de táborokba, a diéta miatt, egyre kevésbé viszik, és mi már évek óta egyetlen napot sem pihentünk nélküle.
A jövője, a jövőnk, ebben a pillanatban teljesen kilátástalan. Már nem vagyunk fiatalok, férjem 67 éves, én elmúltam 50, elfáradtunk, és enyhén szólva nem vagyunk gazdagok…
Uray Ágnes
Írások az étrendi terápia témakörében:
Magyarul:
- www. AutismNDI.com (A nyitólapon jobbra fent a magyarul szóra kell kattintani).
- AUTI-lap, 2. szám: Érdekességek a legfrissebb orvosbiológiai kutatásokból, 26-28. old. Tej-“allergia” autistáknál: Allergia vagy mérgezés?
- AUTI-lap 5. szám: Az autisták egy része rejtett liszt- és tejérzékeny? (Írta: Jorgen Klaveness, aki 8-10 éve alkalmazza a GFCF diétát autista fiánál); valamint: Gyakori kérdések a GFCF étrendről, 34. old.
- Esőember 1997/2-3. szám: Kipróbáltuk – bevált a diéta!
- Esőember 2002. 2. szám, 7. old.: Megpróbáltam “intézkedni”
- Esőember 2002. 2. szám 1-5. old.: Nemzetközi konferencia az autizmusról (Barcelona). Ebben a 3. oldalon dr. Kalle Reichelt előadásának ismertetését (peptidteszt) ajánlom az érdeklődők figyelmébe.
- Esőember 2004. 1. szám, 7-8. old.: Tudni a miérteket
Angolul:
- Szakcikkek gyűjteménye a www. AutismNDI.com webhelyen.
- Könyv: Karyn Seroussi: Unraveling the Mystery of Autism and PDD – A Mother`s Story of Research and Recovery (Feltárul az autizmus és a PDD rejtélye – Egy anya beszámolója kutatásairól és gyermeke kigyógyulásáról).
- GFCFKids@yahoogroups.com (Angol nyelvű levelezőcsoport az étrendi terápiáról – kb. háromezer tagja van!).
- www.candidapage.com/cccomp.shtml (Candida vs. Gluten Intolerance Symptoms) – A glutén-intolerancia kevésbé ismert tüneteinek korszerű és közérthető leírása.
(És még sokan mások…)