Az autisták azon alcsoportjába tartoztam, akiknél a beszédfejlődés normális időben indul meg. Minden szót és kifejezést már egyéves koromra tökéletesen elsajátítottam. De az jellemző volt rám, hogy különleges szavakat alkottam. Például minden repülő dologra (eldobott tárgyra, repülőre, madárra, szúnyogra) azt mondtam, hogy “dodo”. Ezt a kifejezést rokonaim szerint állandóan, évekig alkalmaztam, hiába volt a kérlelés, hogy: “ez madár vagy ez repülő”. De ugyanez volt a labda szóval is. Bár minden szót ki tudtam mondani, erre is új szót (a szakemberek szavával mondva neologizmát) találtam ki, ez volt a “bagya”. Hiába kérleltek a rokonaim, állítólag, ha megláttam egy labdát, üvölteni kezdtem örömömben: “Bagya! Bagya!”
A rokonaim szerint erről a kifejezésről sem lehetett leszoktatni még akkor sem, amikor már rendesen tudtam beszélni. (Azt azonban meg kell jegyeznem, hogy a gyermekorvosi vizsgálat szerint, még hároméves koromban sem beszéltem összefüggően.) Gyakran a felnőttek azt sem értették meg, hogy miket beszélek, mert néha annyi neologizmát, azaz új szót alkottam, hogy nem tudták követni a beszédemet.
Nagyon gyakran echoláltam is a beszédet. Tehát mindent visszamondtam ugyanúgy, ahogyan azt mondták nekem. Ezekre egyáltalán nem emlékszem, csak a rokonok és ismerősök mesélték, hogy ha például kint ültem a konyhában, és valaki ezt mondta.: “Megyek mosogatni, tudod.”, én csak ennyivel válaszoltam: “Megyek mosogatni, tudod.” Na és erre meséltek még nekem sok példát. Nagyon sokáig echoláltam. (De ez nem azt jelentette, hogy minden helyzetben. Sokszor teljesen normálisan – legfeljebb neologizálva – beszéltem.)
A szociális kapcsolataimban is nagy problémák adódtak, senki nem tudta, még az orvosok sem, hogy ennek autizmusom az oka. Óvodás korom végéig, kb. 6-7 éves koromig, az volt a kedvenc elfoglaltságom, hogy ki-be rángattam a fiókokat és a szekrényeket. Anya mesélte: ki-be, ki-be, ki-be… ez ment egész álló nap. Reggeltől estig ezt csináltam, ugyanis a játékok soha nem érdekeltek. Sohasem játszottam. Csak a fiókok meg az ajtók érdekeltek. És persze a fiókokból mindent kidobáltam újra meg újra. Anya visszatette a ruhákat és tárgyakat, én meg újra kidobáltam mindent. Anya be, Heni ki. Anya be, Heni ki. De egy idő után anyám ezt annyira megunta, hogy ki kellett találnia valamit. “Na és mit csináltál, anya?” – kérdeztem. “Zsinórokkal, és madzagokkal összekötöttem az összes fiók és szekrény ajtaját. Ez után befejezted az állandó nyitogatást és csukogatást és a ruhadobálózást.”
De a fiókok után ráakadtam a hűtőre. Annak is lehetett nyitogatni és csukogatni az ajtaját. Ezért most ezzel kezdtem el játszani reggeltől estig, mindenkit az őrületbe kergetve. De anyám erre is talált megoldást. Belerakta a hűtőbe azt a fekete kendőt, amitől rettegtem, és üvöltöttem, hogyha megláttam. Amikor aludtam, anyám akkor rakta be a fekete kendőt. Amikor reggel felkeltem, természetesen az első utam (és szórakozásom) a hűtőhöz vezetett. Rá sem néztem anyámra – ahogy ő mondta -, és már nyitottam is a hűtőt. Na és akkor akkorát ordítottam, hogy zengett tőlem a ház. Olyan gyorsan bevágtam, hogy szinte feldőlt a hűtő. Bár anyám beavatkozása egy kicsit drasztikus volt, soha többé nem nyitogattam a hűtőt.
És bizony a családom hiába akart rávenni, hogy játsszak már. Soha nem érdekeltek a játékok. Egyszerűen nem tudtam, hogy mit lehet velük kezdeni. Elém rakták a babákat ugyan, de fogalmam sem volt róla, hogy azokat meg lehet etetni vagy itatni vagy fürdetni, mintha igazi babák lennének. Ezért nem is játszottam soha életemben.
Baráti kapcsolatok? Kortárskapcsolatok? Nálam ilyenek szóba sem jöhettek. Menekültem az emberek elől, fizikailag is és mentálisan is. Be voltam zárva a saját fejembe, és innen nem volt kilátás a való világra, a való életre.
Néha még robotemberkének is becéztek az óvodában. Ugyanis, annak ellenére, hogy be voltam zárva a saját fejembe, a felnőttek minden kérését teljesítettem. Ezt ma már csak úgy nevezné az autizmus szakirodalom, hogy passzív autista voltam.
És a “robotemberke” mást sem csinált az óvodában, csak robotemberkéket rajzolt. Talán meg akarta fejteni önmagát.
Kapcsolatot senkivel sem alakítottam ki, csak az ujjaimmal, amelyeket elneveztem Tekiten-nek. Fény- és árnyékjátékokat játszottam az ujjaimmal. De ez a világ is menthetetlenül üres volt. Nem szerepeltek benne emberek, események, párbeszédek. Csak a képzeletem játszott a színekkel.
Üres és kihalt volt gyerekkorom világa, hiába is próbáltam bele életet lehelni.. a szavak nem jutottak el hozzám, oly távolinak tűntek, mint a nap.. a beszéd értelmetlen halandzsa volt.. mintha egy különleges nyelven beszéltek volna az emberek, amit látszólag rajtam kívül mindenki értett… Ilyen voltam 6-7 éves koromig. Passzív autista “robotemberke”.. És azt sem tudták – még az orvosok sem -, hogy erre az igazi szó: autizmus.
Egy autista kislány az alsó tagozatban
Anya hat és fél éves koromban leszoktatott a robotemberkék rajzolásáról, és megmutatta, hogy hogyan kell igazi kislányt és kisfiút rajzolni. Ami másnak természetesen ment, nekem még azt is meg kellett tanulnom.
Előre senki sem gondolta volna, hogy mennyi megpróbáltatáson megyünk keresztül anyával az általános iskolába való felvételikor. Emlékszem, bementünk egy iskolába, és ezt mondta nekem egy pedagógus, aki rusnya volt, úgyhogy rá sem néztem: “Csináld meg ezt a feladatot! Az X után négyzetet kell rajzolni, majd kört, és így tovább, és így tovább..” (Ezek nem szó szerinti visszaemlékezések). Magamban üvöltöttem, hogy: “NEM!”, de aztán pillanatok alatt elvégeztem a feladatot. De mivel rusnya volt a pedagógus, és frusztráltnak éreztem magam idegen emberek között, összefirkáltam a lapot, és összegyűrtem. (Csak egy kicsit később derült ki, hogy minden feladatot hibátlanul oldottam meg).
Ez után ugyanez a rusnya pedagógus átültetett egy másik asztalhoz, és egy másik pedagógussal együtt szinte egyszerre tették föl a kérdést: “Mesélnél nekünk egy mesét?” Gondolataim cikáztak összevissza, és üvöltöttem magamban, hogy: “NEM! NEM! Hagyjatok békén!”, de a számra nem jöttek szavak, mert még mindig saját börtönömben éltem. Vadul a semmibe meredtek szemeim (ezt mondta anya), s az újabb kérdések ismételten felzaklattak: “Hová nézel, Heni? Nézz a szemembe!” És – emlékszem – akkor pedig el kezdtem nézegetni a padló mintázatát, és teljesen elmerültem ebben a tevékenységben. A szavak távolról jöttek… nehéz volt megérteni, csak a kényszerítést éreztem, mintha ezt mondták volna: “Beszélj! Nézz! Mesélj! Csináld!”
Mivel velem a pedagógusok nem jutottak semmi eredményre, anyámhoz fordultak: “Kissé különös ez a kislány. Bár a feladatokat megoldotta, mégis utána összegyűrte, és mivel a szemünkbe sem néz, ezért el kell utasítanunk felvételi kérelmüket. Keressék fel az X. Y. iskolát, talán ott lesz neki megfelelő hely.” (És csak jártuk-jártuk-jártuk körbe-körbe a város iskoláit, de szinte mindenhol ugyanezek történtek. “Feladat hibátlan – gyerek összetépi – gyerek nem beszél – gyerek nem alkalmazkodik.”)
Végére maradt az eredetileg nekem szánt általános iskola. Elit, és e szempontból “speciális” iskola volt, a város legjobb iskolája abban az időben, 1987-ben. Csak a kivételesen okos gyerekek járhattak oda. Nekem is volt ott hely, ráadásul zenetagozaton, ami befolyásolta későbbi szeretetemet mindenféle művészet iránt. Az 1. a osztályba vettek fel, a legerősebb osztályba. De mivel a kezemmel, az ujjaimmal (az általam elnevezett Tekitennel) állandóan játszadoztam, és a szemem előtt lebegtettem, mások gúnyolódási céltáblájává váltam. Az egész osztály rajtam röhögött. Piszkáltak, csúfoltak.
Kortárskapcsolatokról szó sem lehetett, én nem értettem az ilyesmihez, de valójában egyáltalán nem is vágytam rá.
Hétéves koromban furcsa tapasztalatokat szereztem a körülöttem lévő káoszos világról. Emlékszem, kint voltunk az iskola udvarán, és én a játszótéri mászókán ülve figyeltem a többieket. Akkor éreztem magam először bebörtönözve igazán, és éreztem másságom tudatát, hiszen minden gyerek egymással (!) játszott, nevetgélt, rohangált. És én tudtam, hogy sohasem tudok majd beállni egy ilyen játékba, hogy együtt, hogy jelen legyek másokkal. Saját világom tartott a fogságában, amiből nem tudtam teljesen kilátni.
Hétéves koromtól kilencéves koromig (na és persze utána is) nagyon lassú volt a reagálásom minden dologra. Például, amikor a tanár kérdezett valamit, én elég gyakran csak 15 perc, vagy fél óra után válaszoltam a kérdésére. E miatt megint rajtam röhögött az egész osztály. Az osztályfőnököm értetlenül állt az események előtt – mint mondták a rokonok -, mert tudta, hogy okos vagyok, de mégis nagyon sok probléma van velem. Ezért azt javasolta, hogy írassanak át másik iskolába, vagy egy másik osztályba, a 3. d-be. Az egész iskola úgy hívta a d-osztályosokat, hogy “dilisek osztálya”, mivel ott csökkentett volt a létszám, és az elvárások is silányabbak voltak. (Valójában senki sem volt dilis, aki oda járt, csak átlagos intelligenciájú, tehát voltaképpen teljesen normális.)
De anyám ezt nem engedte meg. Azt akarta mindig is, hogy a lehető legtöbbet hozza ki belőlem, és mindig együtt tanultunk. És mivel, az a főhülye tanár, aki engem “lassúnak” talált, szülni ment, már nem volt semmi akadálya annak, hogy a legerősebb osztályban maradhassak.
Annak ellenére, hogy mindenki gúnyolt, én nagyon örültem ennek.
Emlékszem, életem első farsangja is kilencéves koromban volt. (Na persze csak azért ilyen későn, mert addig egyáltalán nem tudtam alkalmazkodni, és csak ordítottam, ha azt akarták, hogy részt vegyek valamiben is. Nos, ez a farsang is csúfondáros véget ért. Az osztálytársaim “botlábúnak” neveztek, csak mert nekem abból állt a tánc, hogy jobbra-balra hintáztattam magam, állva. Olyan gonoszul röhögtek, hogy legbelül, a lelkem mélyén már sírtam és bőgtem, már erőm sem volt egy belső ordításra, amit úgyis csak én hallhattam meg.
Mindeközben azonban nagyon találékony is voltam. Emlékszem, egyszer matematika dolgozatra készülődtünk, és persze senki sem akart dolgozatot írni. Nekem volt egy jó kis ötletem. Bementem a mosdóba, kihoztam a szappant, és hozzá vizet, és az egész táblát beszappanoztam vizes szappannal. Na és ugye így már a tanár nem tudott semmit sem a táblára írni. Mindenki hálás volt nekem, az egész osztály. Mosolyogtak, és ez a mosoly már nem az a gúnyos mosoly (azaz kiröhögés) volt mint azelőtt. És ráadásul egész napra elmaradtak az órák az én kis akcióm miatt, hiszen nem tudtak a tanárok a táblára írni. (Persze az senkinek sem jutott az eszébe, hogy a táblát le lehet mosni vízzel.)
El kezdtem gyűjteni a születési dátumokat egy nagy könyvbe. A mániáim lettek a születési dátumok. Minden beszélgetésem ebből állt: “Mikor születtél?” És már mentem is haza, és írtam a nagy könyvembe a születési dátumokat. Több száz születési dátumot jegyeztem meg, mivel nagyon nagy volt az iskola. Természetesen – mondani sem kell -, mindenki rajtam röhögött. De én ezt rájuk hagytam, és folytattam tovább, egészen 14 éves koromig.
Bár óvodás koromban is húztam, rángattam mások kezét, ha el akartam érni valamit, hétéves koromtól ez már őrületes ráncigálásba ment át. Néha majdnem leszakítottam nagymamám kezét, főleg akkor, amikor üzletben, vagy áruházban voltunk és sorba kellett állni, vagy a mamám éppen ismerőssel találkozott, aki számomra idegen volt. Szavak, mondatok helyett én inkább a ráncigálást választottam, hiszen ezzel egy perc alatt elértem azt, amit akartam, mintha csak ennyit mondtam volna: “Gyere”.
Éjszakánként egyre többet virrasztottam, és Tekitennel, az ujj-barátommal játszottam fény- és sötétségjátékot. Ugyanis alvásigényem a korom előre haladtával szinte 4-5 órára redukálódott. Különleges étkezési szokásaim, azaz zavaraim, egyre inkább előtérbe kerültek. Csak kakaón és tejbegrízen éltem, a húst és az egyéb rágandó ételeket kizártam, mert nem akartam erőltetni magamat a rágással. Ráadásul minden piros színű ételt is kizártam, mert undorodtam – és még most is undorodom – a piros színtől. Egyszer – emlékszem -, tízéves korom körül a nagymamám meg akarta velem kóstoltatni a meggyszörpöt.
Mondtam neki, hogy piros és piros darabok vannak az alján, és ha az egész világon csak meggyszörp lenne, én akkor inkább éhen halnék. De a mamám annyira “erősködött”, kérlelt, hogy végül is megittam egy pohárral. Egész éjszaka nem aludtam, mert csak az járt a fejemben, hogy én most pirosat ettem-ittam. Aztán elkapott egy iszonyú hányinger és émelygés, úgyhogy mindent kihánytam. Mamám mondta, soha többé nem kérleli, hogy igyak meggyszörpöt, vagy egyek bármi pirosat is.
És a meggyszörp örökre eltűnt a konyhaasztalról…