Hello élet, boldog vagyok, hogy találkozhattam Veled

Richard Attfield a Basildon Fősikola “A” szintű hallgatója, tehetséges író. A múlt évben ő nyerte el az első díjat azon a versenyen, amelyet a főiskolásoknak a The Gazette című helyi lap írt ki (írásművek támogatására). Richard Attfieldnek az alábbiakban közölt nyertes esszéje megrázó és hiteles képet ad arról, milyen autistának lenni. A fordítás a Commundation 1999. tavaszi számában megjelentek alapján készült. 

Autista vagyok, és agyszélhűdésem van. Egy autista fiatalokat oktató és fejlesztő speciális intézményből kerültem a Basildon Főiskolára, tavaly szeptemberben. Úgy gondolom, az agyszélhudésről bizonyára nagyon sokan hallottak, de valószínű, hogy soha nem találkoztak az autizmussal, annak ellenére, hogy kizárólag Nagy-Britanniában mintegy 26 000 autista gyermek él. E gyermekek nagy része nem tud beszélni, én azonban szerencsés vagyok, mert bizonyos mértékig szavakkal is ki tudom fejezni magamat, kapcsolatteremtési lehetőségem mégis elsősorban az írás.

Életem első tizenöt éve úgy telt el, hogy képtelen voltam megfelelő módon és hatékonyan kommunikálni környezetemmel mindaddig, amíg nem jutottam hozzá egy Canon Communikátorhoz^* (autisták számára kifejlesztett kommunikációs berendezés), és meg nem tanultam gépelni egy ujjal. Sajnos fizikailag is sérült vagyok, ennek ellenére sokkal jobban tudok gépelni, mint ahogy azt bárki is gondolná, így az egykori, bármilyen kommunikációra gyakorlatilag képtelen személyből, olyan emberré váltam, aki az ujjai segítségével örömét leli abban, hogy beszélget.

Hároméves voltam, amikor óvodába mentem. Akkor tapasztaltam először, hogy súlyos beszédkorlátozottságom van. Szomorúan láttam, hogy a többi gyerek beszélget, és bekapcsolódik az egymással folytatott csevegésbe. Megkíséreltem csatlakozni hozzájuk, de félelem vett erőt rajtam, magamba zárkóztam, kétségbeesve szenvedtem kommunikációs képtelenségem miatt. Élesen emlékszem arra az esetre, amikor egy kislány közeledett hozzám, a nevemen szólított, de én képtelen voltam még arra is, hogy valamiképpen reagáljak arra a próbálkozásra, hogy megfogja a kezemet. Autista voltam. Fogyatékosságom miatt nem tudtam másképpen viselkedni, mert az autizmus teljesen hatalmában tartja a gyermeket. Saját lényének foglyává válik. Az autizmus börtönében éltem, de ezen a napon elhatároztam, hogy valamilyen módon úrrá leszek ezen a fájdalmon, ami annyira bántott.

Sok-sok év telt el azóta, hogy első alkalommal éreztem sürgető akaratot arra a küzdelemre, hogy önazonosságom megleljem. A harcot mind a mai napig folytatom. Az elmúlt négy és fél év óta az írás segítségével már hatékonyan tudok kapcsolatot teremteni környezetemmel, és ez kimondhatatlan örömmel tölt el.

Hacsak valaki nem élte át saját maga is ezt a szomorú élményt, nem tudja igazán megérteni azt a kudarcérzést, amikor képtelen bekapcsolódni egy beszélgetésbe, amikor az emberek azt hiszik rólad, hogy szellemi fogyatékos vagy, hogy nincsenek közlésre érdemes gondolataid vagy érzéseid.

Amikor iskolába kerültem, újra és újra ugyanazokat a feladatokat kellett elvégeznem, mert nem tudtam megértetni magamat tanítóimmal, nem tudtam közölni velük, hogy értem mindazt, amire tanítanak. Azt hiszem, az “egy meg egy az kettö” összeadás gyakorlása nagyon unalmassá válik, ha valaki ismeri a választ. Jóllehet valahogy sikerült megértetni, hogy tudom az eredményt, másnap mégis újra kellett kezdenem a feladat megoldását.

Egy napon hirtelen azt gondoltam: az ördögbe is ezekkel a tudatlan emberekkel, akiknek fogalmuk sincs az autizmusról! Nem csinálom ezt tovább! Ebből elég volt! Unom a jelvényemre szegeződő boldog, mosolygó arcokat! Továbbra is ott ültem azonban az osztályban ellenkező irányba fordított arccal, de senki nem értette meg testbeszédemmel kifejezett üzenetemet: elegem volt, elegem volt, elegem volt!

A  megkönnyebbüléstől fülig ért a szám, amikor a tanárok végre megértették, hogy túlságosan nehéz felfogású vagyok ilyen bonyolult matematikai műveletek megértéséhez. Helló élet – gondoltam -, boldog vagyok, hogy találkoztam veled! Magányos, kicsi fiú voltam, elveszettnek éreztem magam egy olyan világban, amely lemond az emberi lényekről, mert azok nem tudnak beszéd útján kapcsolatot teremteni környezetükkel.

És mégis! Az élet ment tovább, most “A” szinten tanulok angol irodalmat, művészettörténetet és a tanulás minden percét élvezem! Örömömben hangtalanul sírtam, amikor az első napon bekapcsolódhattam egy főiskolai tanulócsoportba.

Rövid, gyötrelmes életem során megtanultam, hogy akár idősek, akár fiatalok vagyunk, mindnyájan követünk el hibákat, de nem mindegyikünk fizet 15 évvel az életéből azért, mert megtagadja az egy meg egy összeadását. Ez az én autista lényem: visszariadok a kapcsolatteremtéstől, ordítok magamban a fájdalomtól, hangtalanul zokogok elveszett életem miatt, de belül, fogyatékos bensőmben, létezik egy másik “én” is, a fogyatékos emberek egyenlőségéért küzdő lény, aki hisz embertársaiban, és aki arra is képes, hogy meglássa az autista lét különös, mulatságos oldalát is.

Ilyen vagyok: folyamatosan azért küzdök, hogy mindennap egy-egy perecel tovább éljek, mint előző nap. Vagyunk néhányan olyan autista emberek, akik megkíséreljük felvilágosítani a társadalmat problémáinkról és tudatosítani küzdelmeinket azért, hogy sokkal jobb legyen az autista gyermekek eljövendő generációjának életminősége.