A nevem Habus Tímea, az írói álnevem Olimpia. Már negyedik éve írom a naplómat a számítógépemen. Lehet, hogy egyszer önéletrajz lesz majd belőle. Mindennap írok jó pár oldalt, amiről gondolkodom, amiről álmodtam, amit fölvettem diktafonra, meg az érzéseimről.
1985. február 22-én, a hetedik hónapra születtem a Halak jegyében, Halak aszcendenssel és Kos holddal. Gyenge, elégtelen tüdővel születtem, koraszülöttként. Négy kórházban voltam és 1985. április 22-én jöhettem haza.
Először Biatorbágyon éltünk hároméves koromig, utána apa otthonába, Csepelre kerültünk, és ott is élek Szigetszentmiklós határán. A nagyapám már 16 éves koromban meghalt, így már csak nagymamám, nagybátyám, anya, apa és a bátyám él. Így vagyunk egy család. Én félig vagyok magyar, a mai napig bajom van a nyelvvel, szórendileg inkább. Magyar, sváb, szlovén és román-cigány vagyok – bár ez nem látszik rajtam. Kertes házban lakunk, az előző is az volt. Anya sírt, amikor a nagymamánkat, aki az ő édesanyja, elhagyta költözéskor.
Történt egy másik dráma, ötéves koromban kiderült, hogy autista vagyok, járni hároméves koromba tanultam meg. Itt kezdődtek a félelmeim!
Rossz, horrorisztikus álmok.
Mindennap mereven ülök, ha csinálok valamit.
Nem szeretek tévét nézni, nem értem a rossz filmeket.
Félek, ha lefagy a számítógépem.
Félek a kicsúfolástól.
Nem szeretem a zajokat meg a kiabálást.
Félek a betegségektől, és nem tudok idegen helyen pisilni.
Félek attól, hogy egyedül maradok az életemben.
Hétéves koromtól kezdve erős bélrenyheségem van, utána jöttek a szívproblémák – vegetatív palpitáció – ezzel kapcsolatban várjuk a leletet, ami hamarosan megérkezik (aritmia). Torokallergiám is van, a bátyám meg a veséjével, néha meg a náthával küszködik. Az iskoláimat is ugyan félelemmel vittem, jártam végig, de voltak sikereim, jól tudok angolul – kivéve a nyelvtant – és zongorázom is. Zenei iskolába jártam, az énektanárnő küszködött velem, de hamar megtanultam az órai anyagot egy nagyon kedves tanárnőnél, akinél énekkaros lettem. Felsős osztályfőnököm, akinek szintén a szívével volt baj, ajánlott egy jó matektanárnőt, akinek autista volt a középső gyermeke, és ő korrepetált engem diszkalkuliám miatt.
Így végeztem el az általános iskolát.
Utána Pesterzsébetre – a Pöltenberg utcai Esély alapítványi szakiskolába jártam. Mindkét intézményt csendesen és mereven jártam végig, mintha büntetés lenne, vagy mintha “templomi hívő” lennék. Sosem játszottam a többi gyerekkel, barátom nem volt, és evés után is ösztönösen kezet mostam.
A szakiskola jól ment, de annak 60%-a kisebbségi volt. A kilencedik és tizedik osztályt jártam itt ki, szakmát nem tudtam tanulni.
Jártam ez után az ADU szakközépiskolába esti tagozaton két hónapig, utána ECDL tanfolyamot kezdtem el, de csak a szövegszerkesztés vizsga sikerült. Jártam angol tanfolyamra, meg tavaly magántanárhoz, aki teljesen vakon született és a családi házukba jártam órákra. Jól összebarátkoztunk ugyan, de semmi eredménye nem lett, ami jó lett volna a nyelvtanulásban, csak a szókincsem volt jó.
Miután szakmám még mindig nem lett, ezek után mentünk felülvizsgálatra. Az autizmussal 100%-ra leszázalékoltak 2005. év elején. Az elmebeli pervazív zavarral illettek engem. Sok zárójelentésem van, jártunk a Heim Pál kórházban CT vizsgálaton, voltunk a Bethesda kórházban EEG vizsgálaton, jártunk magánpszichológushoz és a kerületi ideggondozóba is. A mai napig autista szülők leveleit olvasom az interneten, jártunk egy aspergeres klubba, ahol táncszereplésem is volt, ez nagyon sikeres volt, oklevelet is kaptam. Ide mindig az édesanyámmal mentünk, mert a város másik végén volt. Csak Csepelen szoktam önállóan közlekedni, a Boráros térig.
Szeretünk a Művészetek Palotájába járni koncertekre, zongorázni is szoktam a mai napig, régebben két-három órát játszottam folyamatosan, de csak kottából. Zeneszerzéssel is próbálkoztam, de nem sikerült eligazodni a negyedek között. A családom nehezen viseli a problémáimat, főleg a fiúk – apa és a bátyám – ők nem értik a problémáimat, pedig apa volt az, aki mindig tudni akarta a diagnózisomat. Pedig sokat voltunk együtt, kiskoromban mindig ő kísért iskolába, úszni meg zongoraórára is. Mindig túl sokat várt el tőlem és nem érti meg, hogy nem vagyok képes arra, amit ő képzelne a gyerekéről. Sajnos a bátyámtól, apámtól tartok, mert “őrjöngenek” egymással, és ez felborítja a napi nyugalmamat. Ők ketten nem értik az autista zavaromat, csak anya. Én szelíd vagyok, csak mostanában olyan furcsa érzet van bennem, nem illek bele ebbe a társadalomba, nincs különösebb szerepem.
Szóval, szeretem a békét, mert ha ez nincs, átveszem mások feszültségét. Ilyenkor ég a gyomrom, és gyorsabban ver a szívem. Csináltattunk rizikófaktor-szűrést, ahol kiderült, hogy sinus aritmiám van, és nem ártana vigyázni magamra.
Anya azt mondta nekem, hogy jobb, ha itthon vagyok, mert itt védett helyen vagyok. Nem kell járműveken, az utcán meg esetleg munkahelyen mások megjegyzéseitől félreértett helyzetektől tartanom. Nekem még apa meg Lali is sok. Apa is rokkantnyugdíjas, a bátyám meg munkanélküli, ezért ők is itthon vannak sokat. Anyát Máriának hívják, mint a megözvegyült, cukorbeteg nagymamámat. Csak anya jár dolgozni, és ő van a legkevesebbet velem. Mondta anya, hogy ne őrüljek meg, mert nem szabad. Autista “hobbiként” szeretek a kezeimmel röpködni, meg ugrálni. Van, amikor a kezeimet nézem. Esténként mindent megigazítok, a helyére rakok, kiegyenesítek, megszagolok, ez egy szertartás lefekvés előtt.
Az a jó, hogy nagyon jó a humorom, és szeretek jó dolgokkal foglalkozni. Szeretek olvasni, vannak könyveim Donna Williamstől, Seth F. Henriettől, Varnus Xavertól, és szeretek Karinthy novellákat is olvasni. Kedvencem az Epepe, mert sokszor volt gondom az epeműködésemmel is. Zongorázás mellett szeretek rejtvényt fejteni, és a cicámmal játszani. Most egy ELO tanfolyamon grafológiát tanulok, érdekelne a rádiózás, de az elég fiús dolog, és sok műszaki érzék kell hozzá.
Munkahelyet sajnos nem találtunk, a Salva Vita Alapítvány ajánlott lepedőhajtogatást meg mosogatást, a Motiváció Alapítvány meg Gödöllőre tudott volna küldeni. Ez nagyon messze van Csepeltől. Nem tudom, hogy mit tudnék egyáltalán csinálni, amiért fizetnének is, és nekem is tetszene. Négyórás állást még talán el tudnék látni, de az se biztos. A napközit is megnéztük, de ott ijesztően súlyos emberek voltak. Nagy zaj volt és meleg. Nem érezném ilyen helyen biztonságban magam. Az értelmi fogyatékosok napközije ez, autistáknak nincs ilyen ellátás, sajnos.
Nem értem a mostani társadalmat, minden a pénz, nem értékelik a jó dolgokat, nem foglalkoznak egymással az emberek, csak érdekből. Anya mondta, hogy nekem csak az a bajom, hogy túl “normális” vagyok, és hiába várnám ezt el mástól is! Pedig én szeretnék beilleszkedni, és találni valakit, és megtalálni a helyemet. Gyerekem nem valószínű, hogy lesz, de szeretnék egy társat, aki megértő és türelmes velem, és örül az én “csodabogárságomnak”.
*
Kedves Esőemberek, ez lehet, hogy nem is igazi novella, de egyelőre ennyi a történetem.
Habus Tímea Olimpia
(Tímea írása a VI. Autizmus Napra kiírt pályázatra érkezett.)