Az Egyesült Államokban jóváhagytak egy gyógyszert, amelyet a gyerekek és a serdülők autizmussal összefüggő ingerlékenysége ellen alkalmaznak (hatóanyaga: risperidone).
Mint a Weborvosban olvasható, ez az első olyan gyógyszer, amit ilyen esetekre hagytak jóvá az USA-ban. “A Szövetségi Élelmiszer és Gyógyszerhatóság engedélyezte a szert gyerekek és serdülők autizmussal összefüggő ingerlékenysége – ezen belül például másokra irányuló agresszió, szándékos öndestrukció, dührohamok és hangulatingadozás – elleni szerként.”
A medicina rövid távú hatékonyságát két nyolchetes, placebóval kontrollált kísérletben olyan 5-16 éves pácienseken tesztelték, akik megfeleltek az autizmus DSM-IV kritériumainak.
Az ingerlékenységi alskálán a gyógyszerrel kezeltek mindkét vizsgálat során komoly javulást mutattak a placebót szedőkhöz képest. Annak a kísérletnek a során is jelentősen javultak a CGI-C eredmények, ahol az értékelés alapjául a co-primer végállapot szolgált.
Ám a hosszú távú hatékonyságvizsgálat nem hozta meg a várt eredményt: 25 százalékosnál nagyobb állapotrosszabbodást észleletek. Ezért: “A termék minősítése szerint az orvosoknak, ha hosszabb távon akarják alkalmazni a gyógyszert, a konkrét beteget szem előtt tartva időről-időre mérlegelniük kell e terápia hosszú távú kockázatait/előnyeit.” (A Weborvos forrása: Scrip.)
Ezt olvasva azonnal eszembe jut az a sokféle (ideg)gyógyszer, amivel az autista gyerekeket kezelik, tekintet nélkül arra, hogy hány évesek. Ha a szülő gondos, és elolvassa a szűkszavú betegtájékoztatót, akkor észreveszi: az ő gyereke még nincs is abban a korban, hogy ilyen gyógyszert szedjen. Visszamegy, reklamál, és meglepődve hallja, hogy nyugodtan adja be, hiszen ő (mármint a doktor úr/hölgy) már nem először írja fel ilyen korú gyereknek. No comment. Aztán az is gyakori, hogy ilyen-olyan ok miatt orvost (pszichiátert, neurológust) kell váltani. Akkor biztos lehet benne a szülő, hogy az új orvos új gyógyszert ír fel, anélkül, hogy az előző (ideg)gyógyszerről fokozatosan leállítaná a gyereket. Arról az apróságról már nem is írok, hogy nagyon sokszor semmit nem használ a szer, csak tompább vagy netán agresszívabb lesz tőle a gyerek, de ez általában csak a szülőt zavarja.
Nem vagyok orvos, és távol áll tőlem, hogy tippeket adjak doktoroknak, de én már csak kíváncsiságból is kipróbálnék egy-két olyan (biológiai megközelítésű) módszert, ami nálunk még szinte ismeretlen, vagy ha hallottak is róla az orvosok, azt mondják rá: attól még autista marad a gyerek. Ez igaz. De az ilyen érvre (érv ez egyáltalán?) nem tudok mást írni, mint amit már leírtam, elmondtam egy párszor Uray Ági engedélyével (a mondás ugyanis tőle származik): “Ez olyan, mintha a cukorbetegnek azt mondanák: nem adunk inzulint, hiszen úgyis cukorbeteg marad.” Ez ugye képtelenség, ilyet egy orvos sem mondana. Egy autista gyermek/felnőtt esetében pedig gond nélkül kiejtenek ilyet a szájukon. E hasonlatra mondta nekem valaki, hogy az inzulin hiánya halált okoz, ezért rossz a hasonlat. Én inkább túlzónak mondanám, hiszen a cukorbetegség helyett mondhatnák bármi más kórt. Ez a hasonlat semmi mást nem akart kifejezni csak azt, hogy az orvosok nem akarnak az autiumussal foglalkozni. Azt mondják, a GF/CF diéta hasznosságára nincs bizonyíték. Aki már elég öreg, mint én, és még emlékszik egyre-másra, mint én, az emlékezhet arra is, hogy mennyire támadták Béres József orvost, a Béres-cseppek megalkotóját. Az már nagy előrelépés volt, amikor vény nélkül kapható, gyógyszernek nem minősülő szerként árusíthatták a gyógyszertárakban. Most pedig a Béres-csepp törzskönyvezett gyógyszer. Igaz eltelt egy-két évtized közben. Szóval ezzel csak azt akarom érzékeltetni, hogy nagy hírű, tudós professzoroknak is lehetnek időnként melléfogásaik.
Azt kellene talán átgondolniuk, hogy igen, autista marad, de nem mindegy, hogy kezelhető és nevelhető autista, vagy agresszív, nem szocializálható autista marad. Hogy megszabadítva egyéb nyavalyáitól (például ópiáttá alakuló gluténtól, kazeintől; candidától; vitaminhiánytól stb.) jó közérzettel élhessen még akkor is, ha egyébként autista, és a kommunikációs zavara miatt talán nem tudja majd elmondani orvosának, hogy “most jobban érzem magam, mint eddig”. De ha az orvos kellő időt fordít rá, látni fogja. A viselkedésén.
F. Á.