Három évvel ezelőtt, Balla Barbara az Esőember IX. évfolyamában osztotta meg tapasztalatait a son-rise-ról1. Akkor még önkéntesként írt a terápiáról. Azóta megjárta Amerikát, és elvégezte a 18 hónapos terapeutaképzést a son-rise központjában (The Autism Treatment Center of America).
A képzés során rengeteget tanultam önmagamról és sok élményt, tapasztalatot szereztem. 2006-ban a központ hatfős csoportot indított, amelynek én is tagja voltam. A csoporttársaim Amerikából, Angliából, Kanadából és Lengyelországból jöttek. A hatból négyen végeztünk. A képzés során tanáraink nagyon nagy szeretettel fordultak felénk. Céljuk az volt, hogy a legtöbbet hozzuk ki magunkból, és azokká váljunk, akik valóban vagyunk. A képzést leginkább egy személyiségfejlesztő kurzushoz hasonlítanám.
A központ egyik programja az Intenzív hét. Ilyenkor öt napra eljön egy család a világ bármely pontjáról az amerikai központba. A hét során a terapeuták a gyermekkel játszanak napi nyolc órát, a tanárok pedig a szülőkkel foglalkoznak. A családok általában úgy nyilatkoztak erről a hétről, hogy fantasztikus volt, az egyik legjobb dolog, ami valaha történt velük. Ezt teljes mértékben megértem, mert végre olyan helyen voltak, ahol csak szeretettel és elfogadással fordultak feléjük, mindenkinek az volt a célja, hogy a legtöbbet kapják ezalatt a hét alatt. Mi, terapeuta-tanoncok, szintén részt vettünk az Intenzív heteken. Először heti kétszer negyed órát játszottunk a gyerekekkel, majd ahogy fejlődtünk ez az idő fél óra, egy óra lett. Képzésünk vége felé akár már egyszerre három órát is bent töltöttünk a szobában a gyerekekkel.
A játékunkból negyed órát vagy megnéztek tanáraink, vagy valamelyik társunk videóra vett bennünket, és a “tanórán” visszajelzést kaptunk. Általában “Ezt itt miért csináltad?, Itt hogyan érezted magad?” kérdések hangzottak el, ami hosszabb-rövidebb párbeszédre adott alkalmat. A párbeszéd-módszer röviden arról szól, hogy a mentor (ebben az esetben a tanár) kérdéseket tesz föl, amelyek segítik a felfedezőt (ebben az esetben a tanuló), hogy megtalálja azokat a meggyőződéseit (beállítódását, véleményét), amelyek nem hasznosak a számára, és ezeket megváltoztassa.
A cél az volt, hogy minden olyan meggyőződést megkeressünk és megváltoztassunk, ami annak az útjában állt, hogy 100%-osan jelen tudjunk lenni a játék során, hogy csak szeretettel, és minél több szeretettel forduljunk játszótársunk felé, és ezt semmilyen negatív érzés ne befolyásolja. Én még nem találkoztam olyan képzéssel (ami persze nem jelenti azt, hogy nincs), amelyik arra koncentrál, hogy a terapeuta minél inkább megnyissa szívét a gyermek, felnőtt felé, akit segít.
Időnként házi feladatot kaptunk, például meg kellett nevezni egy olyan dolgot, ami akkor éppen a legjobban akadályozott bennünket a szobában (ez lehetett az, hogy nem hisszük el, hogy szerethetőek vagyunk, vagy félünk attól, hogy mások megítélnek bennünket stb.) és tíz feladatot kellett összeállítani, ami abban segített, hogy ezen túllépjünk.
Az órákon kívül még lehetőségünk volt egymással is párbeszédre, részt vettünk aHappines Option Weekenden (Boldogság lehetősége hétvége), ami a központ által nyújtott felnőtt személyiségfejlesztő programok egyike, a Start-Up programon (ezen a programon a szülők, szakemberek elsajátíthatják a son-rise program alapjait). Háromhavonta Bears (a központ vezetője, Raun, az első son-rise gyermek apukája) tartott a központ dolgozóinak órákat, valamint évente egyszer Samahria (Raun anyukája) négyszemközti beszélgetés formájában 45-45 percet töltött a központban dolgozó emberekkel. Ezek nagyon különleges alkalmak voltak, arról beszélgettünk, amiről csak szerettünk volna, és Samahria hatalmas élettapasztalatával, szeretetével és tudásával segített bennünket.
Az Intenzív program keretében közel 150 gyermekkel dolgoztam. Ez nagy tapasztalatszerzésre adott lehetőséget. A gyerekek különböző életkorúak voltak, mindegyikük más volt, mindannyijuktól valami újat lehetett tanulni. A hét során gyakran láttunk egy érdekes, ismétlődő mintát. Hétfő délután, kedd délelőtt a gyerekek több időt töltöttek izmusaikkal (ismétlődő, zárt cselekvéseikkel), majd csütörtökre jelentősen megnyíltak és interaktívabbak lettek. Ezt leginkább azoknál a gyerekeknél tapasztaltuk, akikhez nem csatlakoztak korábban teljes átéléssel. Mi nagyon nagy jelentőséget tulajdonítunk a csatlakozásnak. A csatlakozás során a gyermek izmusát vele együtt csináljuk, a szívünk mélyéről. Ez nem utánzást jelent, hanem keressük azt, ami nekünk örömet nyújt, ami számunkra érdekes, izgalmas abban, amit játszótársunk szeret csinálni újra és újra. Ezáltal kapcsolódunk a gyermekhez, megmutatjuk neki, hogy elfogadjuk, minket is érdekel az, ami őt. Minden héten láttunk változást, és a szülők is új dolgokról számoltak be a hét végén. Általában nyitottabbak lettek a gyerekek, inkább keresték a szülők társaságát, gyakran volt, hogy a nem beszélő gyerekek kimondták első szavaikat, vagy tisztábban kezdetek beszélni, akik már beszéltek, hosszabb ideig játszottak velünk, szemkontaktusuk javult, rugalmasabbak lettek. Voltak, akik hatalmas ugrást tettek szociális fejlődésük terén, voltak, akik kisebb dolgokban változtak, de olyan gyermek nem volt, aki ne fejlődött volna a hét alatt. Az ilyen rövid idő alatti nagy változásokat szerintem nagymértékben annak köszönhettük, hogy mi, terapeuták azonos attitűddel viszonyultunk a gyermekhez, a szeretetet és elfogadást tartottuk szem előtt, valamint a gyermek viselkedésére hasonlóan reagáltunk. Egy egységes, kiszámítható világot mutattunk a gyermekeknek.
Februárban jöttem haza, és azóta itthon és külföldön segítem a son-rise családokat. Európában jelenleg összesen négy terapeuta dolgozik, két angol, egy skót lány, valamint én. Mi gyakorlati formában tanítjuk a terápiát. Játszunk a gyerekekkel, amit a játék után megbeszélünk a szülőkkel, segítőkkel. Elmondjuk, hogy milyen technikákat találtunk hasznosnak a gyermek számára, milyen fejlesztési területekre koncentráltunk, játékötleteket adunk.
Számomra azért csodálatos ez a módszer, mert a szülők kezébe adja a fejlesztés lehetőségét. Mi hiszünk abban, hogy a szülők ismerik a legjobban gyermeküket, ők a legelszántabbak, legmotiváltabbak, hogy segítsenek családjuk különleges tagjának. Ezen kívül a son-rise program lehetőséget ad a gyermeknek, hogy önmaga legyen, és a saját tempójában fejlődjön, mindenféle kényszer, nyomás nélkül. A terápia a szociális fejlődésre koncentrál. Azt valljuk, hogy ha a gyermek szociális téren már nem küzd nehézségekkel, akkor az iskolai feladatokat könnyűszerrel meg tudja majd oldani.
A son-rise programmal kapcsolatban bármilyen kérdésre szívesen válaszolok. A következő telefonszámon és e-mail címen vagyok elérhető: (06 70) 328 3906; e-mail:
bballabarbara@hotmail.com
Az amerikai son-rise központról a következő honlapon kaphatnak bővebb felvilágosítást:
www.autismtreatmentcenter.org
Jegyzetek:
1Lásd: Son-rise, ahogy én látom
Korábbi, a témával foglalkozó cikkeink:
Esőember 2005. IX. évf. 1. szám Egy gyermekszerető foglalkozás
Esőember 2000. IV. évf. 4. szám: Hídépítés – konferencia az autizmusról illetve: Gyermekszerető foglalkozás