Ha az ember riportot készít valakivel, akkor biztos lehet abban, hogy valami érdekes mindig kimarad belőle. Azért mert kevés a hely, azért mert nem arról szól az írás főiránya stb. A Tekla iskolát választ című cikkből is kimaradt Tekla életének és fejlesztésének fontos (ha nem a legfontosabb) mozzanata. Megkértem hát Tekla édesanyját, írjon erről.

Kutya nélkül nem élet az élet. Olyannyira nem, hogy amikor a háziorvosom elküldött allergiavizsgálatra, miszerint a kutyaszőrre vagyok allergiás, nem mentem el, mert allergiával tudok élni, kutya nélkül viszont nem. 

Bizton állítom, hogy lányom sem lenne ennyire kiegyensúlyozott, mint amilyen. Hat hónapos volt csupán, mikor belekapaszkodva Tutyim(staffordshire terrier) nyakába, „felegyenesedett”, majd tíz hónaposan megtanult lépkedni, mert szorosan a kutyanyakban kapaszkodva nem tudott mit kezdeni a húzóerővel.  Pár nap és futkározott Tutyi után. Együtt ettek, együtt aludtak, amit problémás kisbaba korszaka miatt, nem igen bántam. A kutya volt a bébiszitter, egy percre sem mozdult el Teklamellől, ha baj volt, rohant hozzám nyüszögve, én pedig szaladtam a gyerekhez. Nagy csapat voltunk. Sajnos Tutyi egy rossz ember szándékos mérgezése után „elment”.

Hét évig volt társunk, Tekla születése után segítőnk. 

Most három, azaz mikor mennyi kutyával élünk. Stabilan három, plusz időnként egy-egy alomnyi kiskutyus. Tenyésztem őket. Nagyon sokat segítenek Teklának a mindennapokban, terápiás kutyáknak tartjuk őket.

Lujzi, a boxermama, a mindig higgadt, nyugodt, „vénlányunk” eléldegél Tekla mellett. Hatalmas toleranciakészségével megtanította Teklának a türelmességet.

Sába, a mindig bohóc, a szintén „autista vonásokat hordozó „bull terrier”, állandó jókedvet biztosít.

Böbcsi, a kínai meztelen, Tekla saját kutyája, felelősségre, feltétel nélküli szeretetre tanítja.

Persze velünk vannak mindig, együtt élünk, mint egy nagycsalád. 

Tekla megtanulta az esti lefekvés „fontosságát” tőlük, mert amikor eljött az idő, én a helyükre küldtem a kutyákat, Tekla pedig ment velük aludni.

Megtanulta a szemkontaktust*, mivel egy kutya órákig képes a szemedbe nézni hatalmas gombszemével, ha az áhított falatkájáról van szó.

Megtanulta, hogy fontos a „helyünkön” étkezni: nálunk, embereknél, ez az asztal, kutyáéknál pedig a megszokott etetőhely. (Az asztalnál étkezés nagy gond volt.)

Elfogadta a koszt, mert sajnos egy szuper kutyaséta után, elkerülhetetlen, hogy bepiszkolódik a ruhánk. Ez is sikerült: ma már Tekla nem tépi le magáról egy kis folt miatt a nadrágot, sőt, nem is foglalkozik ilyen kis „semmiséggel”, mert látja, hogy Böbcsikéje milyen boldog, ha sétálhat. 

Ma már Tekla nagy „pudlitartó”, ahogy ő ezt mondani szokta. Gondoskodik a tiszta vizükről, takarít utánuk, sőt, olyannyira leküzdte iszonyát a nyálkás, szőrös, maszatok iránt, hogy nagy műgonddal segédkezik a szüléseknél.        

Nekünk mindez már természetes, lételemünk. Az élet alapvető dolgait, mind a kutyák tanították meg. Nélkülük talán még mindig tanítanánk Teklát ezekre a dolgokra.

Nekünk a kutyáink a képes napirend, sőt, meg merem kockáztatni, a fejlesztők is, mivel Tekla első tisztán kimondott szava négy és fél évesen, a Tutyi volt.

Nagy Rita

* Ezt persze csak ismerős vagy „családtag” kutyánál tegyük meg. Idegen kutyával ne nézzünk „farkasszemet”, vö: http://www.nemharapok.hu/cikk_allattamadasok.html