Tumann Imre és felesége, Ági, gyógypedagógus, két autista gyermekük van. Autista lányuk fejlődését negyvenéves koráig dokumentáló könyvük folytatását közöljük. A könyv – ahogy Tumann Imre fogalmazott – “családtörténetbe ágyazott história (arról),? hogyan lesz a kis autistából felnőtt autista”.
Ági és Peti 1964. február 22-én érkezett haza a kórházból. Nagy nap volt ez az életünkben. Végre együtt volt a család. A dédipapával “megügyeskedtük” Kati járókáját, hogy Petinek is legyen kiságya. Magas lábakat csavaroztunk a járóka alá. Remek babaágy lett. Kati nézte a babát. Mindenre kíváncsi volt: Hogyan szopik? Hogyan tesszük tisztába? Hogyan pancsizik? Csendben volt, amikor aludt a baba. Úgy tűnt, jó volt, hogy “beszereztük” Petit. Nagyon rövid időn belül csoda történt! Katit éjjelre nem kellett pelenkázni! Teljesen szobatiszta lett! Petikének kell a pelenka, mert ő pici, ez volt Kati határozott véleménye.
Dédipapa büszke volt a fiú dédunokájára. Akivel beszélt, mindenkinek elújságolta, fiúnk van.
Dédimama és Mami szerint, jobb lett volna, ha Katikának kishúga születik. Nem voltak fiúpártiak. Anyám, apám meg felhőtlenül örültek a kis trónörökösnek. Növekedett a család. Szaporodtak a gondok, mégis sikerült minden problémánkat megoldani. Az anyasági szabadság húsz hete gyorsan elmúlt. Alaposan meg kellett szervezni életünket. A gyermekek felügyelete, bejárás a munkahelyre, mind-mind tökéletes családi együttműködést igényeltek. Továbbra sem volt kedvező az órarendünk, rengeteg volt az értekezlet, meg az adminisztráció.
Szerencse, hogy már tapasztalt család és szülők voltunk. A kevés fizetés már szinte természetes volt, megtanultuk: hogyha hűek maradunk hivatásunkhoz, mindig így lesz. Tudtunk fillérekből takarékoskodni. (Fél évvel a nyugdíjazásom előtt, 61 éves koromban emelték meg jelentősen a fizetésemet, ám az előző tízéves átlag kellően alacsonyan határozta meg a nyugdíjamat.)
E kis kitérő után visszatérve akkori életünkre, a sok-sok örömre emlékezünk. A legnagyobb örömet a közös séták jelentették. Ezek többnyire úgy történtek, hogy Kati belekapaszkodott a babakocsiba és úgy “sétáltatta” Petikét. Továbbra is figyelte minden mozdulatát. Kati a babáit ugyanúgy etette, fürdette, mint ahogyan mi Petivel tettük. Ebből arra következtettünk, hogy teljesen elfogadta öcsikéjét.
Mind a ketten megszállottan figyeltük Peti minden megnyilvánulását. Valamennyi reflexe, ahogy az orvos és mi is megállapítottuk, teljesen rendben volt. (Minél többször igyekeztünk kiváltani a reflexeket. A második babánál tehát élvezhettük Ágival az egészséges baba csodálatos fejlődését.) Reménykedtünk abban, hogy a testvérke Katira is komoly hatást gyakorol.
Peti sírását, nagyon nehezen viselte el Kati. Olyankor nyugtalan volt és azt mondta: Csináljatok vele valamit! Közvetlen környezetében nemcsak a sírást, hanem a nevetést sem szerette. Ezt is autisztikus vonásként fogtuk fel.
Sajnos lányunk hamarosan gondoskodott a rossz hangulatról. Amennyire örültünk a teljes szobatisztaságnak, annyira elkeserített minket, hogy abbahagyta az önálló étkezést. Csak akkor evett, ha megetették. Úgy gondoltuk, hogy ez azért van, mert féltékeny Petire.
Gyermekpszichológusok véleménye szerint így akarja a nagyobb testvér kikényszeríteni a több törődést, több figyelmet. Ma úgy gondoljuk, hogy Kati a pelenkázási kényszert az etetési kényszerre váltotta. Újabb nehéz feladat elé állított minket.
Elhatároztuk, hogy eléje tesszük az ételt és megvárjuk, míg enni kezd. Hajthatatlan volt. Képes volt az ebédet és a vacsorát is kihagyni. Sajnos, dédike megsajnálta és távollétünkben mindig jóllakatta. Így valamennyi próbálkozásunk kudarcba fulladt. Ismét napirendre került Kati gyermekintézménybe helyezésének gondolata. Ismét áthághatatlan akadályokba ütköztünk, nem vették fel sehova.
A tavaszi időjárás kedvezett a sok-sok sétának. A szépen, egészségesen fejlődő Petikével együtt sokat vittük a szabadba Katit is. Folytattuk a mesélést, a közös játékokat. Megpróbálkoztunk újra a papírral és a ceruzával. Bár ez a fajta írás-rajzolás tetszett Katinak, olyan erősen nyomta a ceruzát, hogy a papír átszakadt. Peti baba pedig fölöttébb élvezte, amikor a járókából kidobált játékokat Kati visszaadta a kezébe.
Igen fontos családi esemény következett: Peti keresztelője. Hathetes volt ekkor. Szépen elsétáltunk vasárnap délelőtt – minden feltűnés nélkül – az alagi kápolnába, ahol megkeresztelték. Húsvétkor Peti már nem volt pogány. Megjöttek az ajándékok is. Kati kereste a nyuszit, de az nagyon gyorsan elinalt, mert hogy jó futó volt.