Tumann Imre és felesége, Ági, gyógypedagógus, két autista gyermekük van. Autista lányuk fejlődését negyvenéves koráig dokumentáló könyvüket folytatásokban közöljük. A könyv – ahogy Tumann Imre fogalmazott – “családtörténetbe ágyazott história (arról),.. hogyan lesz a kis autistából felnőtt autista”.
Kati kivizsgálását kezdeményeztük. Az Országos Ideg-elme Intézet Gyermekosztályán kívántuk elhelyezni. Ott igen kedvesen fogadtak, mint hajdani főiskolásokat. Csak sajnos sorba kellett állni, ugyanis óriási volt az igény, sok problémás kisgyermek volt az idő tájt az országban. (Gyermekpszichiátria meg nem.) Szóval Katit előjegyezték szeptemberre. Így már biztosak voltunk, ha nem is lehet meggyógyítani, de legalább segítséget és sok hasznos tanácsot fogunk kapni. Nagyon gyorsan múlott az idő.
Hamarosan elérkezett 1964. májusa. Csak napok voltak hátra Ági munkába állásáig. Elértük azt, hogy a két gyermeket a nagyik vállalták úgy, hogy távollétünkben el is tudták őket látni. Tehát az életszervezés legfontosabb feladatai megvalósultak. Gyermekeink biztonságban voltak. Persze szülői feladatainkat is át kellett gondolni. A munka-bejárás-család-szabadidő körforgása megkövetelte, hogy mindig mindenre pontosan kerüljön sor, ne legyenek zökkenők, hogy helyt tudjunk állni.
Ági a tanév végén kezdett ismét dolgozni. Mivel öt hónapig távol volt, morzsánként kellett begyűjtenie az információkat tanulóiról a tanév zárásához szükséges adminisztrációhoz: naplókat rendbe tenni, bizonyítványokat írni, jelentéseket elkészíteni. Mivel már nem volt tanítás, nem lehetett kiszámítani Ági elfoglaltságait. Féltünk az időzavartól. Lelki gondot okozott, hogyan áll hozzá az iskola vezetősége a kismamasághoz. Ez idő tájt sem fogadták kitörő lelkesedéssel a kisbabát nevelő mamákat. Szerencsére csak részben igazolódtak előzetes félelmeink.
Zajlott tehát mindkét helyen a tanév végi rítussorozat, a kellemes és néha felesleges eseményeivel együtt. Meg kellett tanulnunk, hogy a semmiről miképp írjunk hosszadalmas elemzést, ami a szocialista pedagógia elengedhetetlen kelléke volt. Ugyanis a jelentés pár mondatban nem volt “értékelhető”. Néhány tanév alatt már olajozottan készültek hosszú írásműveink.
Családi életünk tehát váltakozó szabadidőnk függvényében zajlott. Gyerekeink egészségben, viszonylag nyugodtan megvoltak a nagyszülőkkel, míg mi távol voltunk. Mi alig vártuk, hogy együtt legyünk. Ők is. Peti az átlagot megelőzve, a “nagy könyv szerint” fejlődött. Gyönyörűen követték egymást a lépcsőfokok. Kati tartotta elmaradásait, teljesen kiszámíthatatlanul változott, fejlődött. Rá más “nagy könyv” vonatkozott. Megtartotta különcségeit. Nagyon határozottan elzárkózott minden idegen elől. Nem volt hajlandó válaszolni a kérdésekre sem, nem volt hajlandó kinyitni a száját még az ismert szomszédok előtt sem. Nagyon szeretett játszani a babáival, imádta a meséket hallgatni.
Volt már tévénk. Az esti mesét, főleg a maciszignált kedvelte. Imádta a rajzfilmeket, Mazsolát és társait. Változatlanul várta hagyományos sétáinkat. Átesett a bárányhimlőn. Ezt a betegséget nehezen viselte, hosszan volt lázas, szövődmény nélkül. Peti nem kapta el, pedig minden esélye meg volt rá. Elérkeztünk június közepéig. Már csak a káprázatos tanévzáró értekezletet vártuk. Be kellett járnunk az iskolába, a semmit tenni, hogy az lázas tevékenységnek lássék. Nehogy az ingyen fizetés látszatát keltsük, a dolgozó tömegekkel szemben, akik a gyárakban verejtékeznek a belső munkanélküliségből adódóan. Unalomig ismétlem: szegények voltunk. Én nem követtem el semmi hőstettet, így nem is kaptam év végi jutalmat. Biztosan lefoglalt az újszülött fiam, aki kissé visszavetette intézeti aktivitásomat. (Erről közelállók pletykáiból értesültem.)
Végre! Kitört újra a nyári szünet! Az első közös szabadság Petivel. Nem hamarkodtuk el a szabadságot. Először lebonyolítottuk, a korábbi forgatókönyvek szerint a téli beszerzéseket, befőzéseket. Sokat foglalkoztunk, játszottunk gyerekeinkkel. Nagyokat pihentünk, kirándultunk. Katival mentünk “Pestje”. Nagyon jó volt együtt. Készültünk Göbölyre, a másik nagyszülőkhöz, húgomhoz. Ottani tartózkodásunkat rövidebbre terveztük, tekintettel arra, hogy Dunakeszin, a házon készültünk több mindent “karbantartani”.
Szóval 1964. június hónapja hihetetlen gyorsasággal elszaladt. Július első két hete ráment dunakeszi kötelezettségeink teljesítésére. Terep-előkészítés dédi papának a lakás kifestéséhez,. majd a takarítás stb. Végre útra kelhettünk gyalog, vonaton, trolin, újra vonaton, azután ópapával kisszekéren, babakocsin Göbölyre. (Összecsukható kiskocsi, csomagok, plusz a gyerekek.) Mindez mulatságos és kissé fáradságos feladat volt nekünk, de egyúttal a felhőtlen boldogság és kikapcsolódás a család számára.
Kati az immár ismerős környezetben igen jól érezte magát. Első dolga volt, hogy végigrohanta a baromfiudvart, csak egy harcias kakassal támadt némi vitája. Neki akart menni a kakas a hirtelen ott termett kis szörnyetegnek, ám a kukoricaszemek láttán hamarosan békét kötött. Bobi kutya, Cila cica azonnal barátságosan viselkedtek lányunkkal. Ekkor még nem alakult ki Katinál az állatfóbia – szerencsére. Következtek ebéd után, alvás helyett, a kedves szomszédoknál Kati látogatásai. Húgommal átmentek. Ismét nem szólalt meg, betartva az autista főszabályt: idegenek előtt egy szót sem. Bár amikor Polli néni megszólította, már barátságosan mosolygott. Nem erőltették, így végül is béke volt. Meg kell jegyeznem, ha valaki be akarta bizonyítani, hogy Katit szóra bírja – a bizonyítás, a kissé erőszakos fellépés miatt – súlyos dührohamot váltott ki.
Kati továbbra sem akart egyedül étkezni. Csupán a kenyérkét volt hajlandó kézbe venni és harapni. Próbáltuk a kanalat megfogatni, passzív részvételét kialakítani, hogy kicsit tartjuk és akkor ő az ételbe meríti, majd a szájába teszi, de ez még mindig nem sikerült. Viszont már teljesen szobatiszta volt. Soha nem fordult elő e tekintetben még kis baleset sem. Rendesen kéredzkedett. Pontosan jelezve a kis- és nagydolgokat.
Peti már betöltötte az ötödik hónapot! Karon ülve nagyon élvezte a látnivalókat. Szinte minden mozgástanulásban megelőzte korát, valamennyi gyermekszakember elvárásának megfelelt. Alig akarták elhinni, hogy csak öt hónapos! Mi persze nagyon boldogok voltunk. Kati remekül viselte testvérkéjét. Kezébe adta játékait. Nagyon figyelte minden mozdulatát. A legaranyosabb az volt, amikor közvetítette mindezt. Petike “megfojdujt” stb.
Most is, páratlan sebességgel múltak a napok. Elérkezett Dunakeszire indulásunk ideje. Visszautazásunk ugyancsak kalandos volt. Igyekeztünk Katival a szokásos helyekre kirándulni (Állatkert, Vidámpark, Margitsziget stb.) 1964. augusztus közepét írtuk. Huszadika után már jelentkezni kellett az iskolában, majd évnyitó, továbbképzés, semmittevés. Indult a szokásos körforgás.