Tumann Imre és felesége, Ági, gyógypedagógus, két autista gyermekük van. Autista lányuk fejlődését negyvenéves koráig dokumentáló könyvüket folytatásokban közöljük. A könyv – ahogy Tumann Imre fogalmazott – “családtörténetbe ágyazott história arról, hogyan lesz a kis autistából felnőtt autista”.
Izgalmas volt szakmai szempontból is a kórházi osztály megismerése, az ottani tapasztalatok alkalmazása a napi munkánkban. A tanulságok élére kívánkozik a gyermekosztály nyugodt, szeretetteljes légköre. A gyerekek megfigyelése, a megállapítások hasznosítása igen következetesen történt. A megfigyelés következetességét tanultuk meg tehát. Ez negyvenéves pályánk során végig nagyon hasznos volt!
Ma is azt mondja W. doktornő: “Sokat lehet tanulni a gyermektől!” Minden gyógypedagógus számára ma is érvényes a szülők tisztelete. Ez is gyakorlat volt az osztályon. Minden szülő, aki gyermek vagy gyermekek nevelését vállalja, megérdemli a tiszteletet! Azok a szülők, akik mindent elkövetnek a fogyatékos, beteg vagy a másság jeleit mutató gyermekeikért, fokozott tiszteletet és megbecsülést érdemelnek. Az utóbbiaknak meghosszabbodik csemetéjük gyermekkora. Sokuk, sokunk gyermeke haláláig gyermek marad. Mi, szülők, nem remélhetünk tőlük unokákat. Részben rájuk kell fordítani unokai szeretetünket is. No, de kicsit elkalandoztam!
Szóval a fokozott szülői tisztelet az említett osztály gyakorlata volt. Sajnos, kollégáim nem mindig álltak és állnak hivatásuk magaslatán. Ha olvassák soraimat, nem bántásnak szánom, csak figyelemfelhívásnak. Tiszteletükkel, figyelmességükkel kihúzhatnak egy kis tüskét az említett szülők lelkéből úgy, mint annak idején velünk és társainkkal tették W doktornőék, a Lipót Gyermekosztályán.
Ennyi idő után is jólesik újra átgondolni az akkori történéseket. Ha készülő, nem egészen profi munkánkból szándékosan valamit felolvasok, Kati hallgatja, sokszor felderül és “esőemberi” emlékezetének zugaiból kiegészíti azokat. Néha méltatlankodik, hogy “azt, meg azt miért kellett leírni”. Főleg, ha elmarasztaló rá.
Sajnos elégedetlen vagyok magunkkal! Lassan halad e könyv megírása. Valamennyi meghatározó dolgot, fontosnak tartott emléket nem lehet megírni! Hiszen negyven év történéseit a körülményekkel együtt megfogalmazni, sok időre lenne szükség. Nem szeretném, hogy a sors úgy rendezze a dolgot, hogy kifussunk az időből.
Katit és a történetét folytatva: 1964 októbere is gyorsan fogyott. Egyre jobban éreztük, hogy a várt segítség egyre hatékonyabb lesz. Szülőként és szakemberként egyaránt éreztük, hogy más szemléletre van szükségünk. Ne akarjunk olyan dolgokat elérni Katinál, ami lehetetlen. Talán azt ne akarjuk, hogy bepótolja elmaradásait és egyszer csak meggyógyuljon. A szemlélet lényege: tegyünk meg mindent az őt körülvevő légkör kiegyensúlyozottságáért. Második dolog: ne adjuk fel a reményt, hogy ha nem is gyógyul meg, legalább valamennyit változzék.
Legyen számára elviselhetőbb a másság, tudja feldolgozni az eseményeket. Tudjon minél érthetőbben beszélni, fogadja el a biztonságot nyújtó családot. Továbbra is legyenek örömei, minél többször. Ha bekövetkezik, fegyelmezetten viseljük el hisztijét; azaz dührohamait. Inkább próbáljuk szeretettel oldani a krízishelyzetet. Legyünk türelmesek és mindig urai a helyzetnek. A fenti megállapítások igazak, szépek! Úristen, hányszor nem sikerült, és nem sikerül ma sem, Kati felnőttkorában sem türelmesnek lenni és úrrá lenni magunkon! Főleg, mikor fontos dolgokat megtagad, és kiélvezi kényszerét, a már-már másfél órai vécézésben, miközben elzsolozmázza a vele szemben elkövetett “családi bűnöket”.
Törekedtünk arra is, hogy mindig megfelelő bánásmódban részesüljön. Igyekeztünk mindent előteremteni, ennivalót, öltözéket, játékokat. Azt akartuk, hogy lehetőleg minél több élményben legyen része. Utazzék, gyerekek legyenek körülötte stb. Szóval, szerettük volna, ha semmiben nem szenved hiányt, hogy a hiányérzet ne legyen semmilyen konfliktus kiváltója. A szemléletünk formálódása sokat segített abban, hogy meg tudjuk fejteni az autizmus okozta más dimenziómiatti problémákat. Kati ugyanis egy nyomon követő vizsgálat alkalmával elmagyarázta 25 év múlva a pszichológusnőnek, hogy ő tulajdonképpen egy más világban él. Ez a levegővilág, ami tulajdonképpen nincs, de neki mégis van. Szóval régen nem tudtuk, de most már értjük, ez a nincs és neki mégis van a más dimenzió. Szemléletünk ma is folyamatosan fejlődik, mert szükséges. E nélkül esőemberkét, vagy felnőtt autistát nehéz lenne kezelni. Nekünk szülőknek és szakembereknek, legalább olyan találékonyaknak kellene lenni, mint szeretett autistáinknak. Ehhez kell a naprakész szemlélet.
Már közeledett 1964. október vége, amikor Peti változatlanul tanított minket, milyen is a pozitív irányban fejlődő csecsemő. Ez nagyon jó volt, mert a menetrendet vissza lehetett keresni a tudományos szakirodalomban, így később is ébresztett olyan gondolatokat, amit Kati nevelésében is lehetett hasznosítani. Az örömök ellenére nem volt teljes a család, Kati hiányzott. Egyre nehezebben múltak a napok. Vártuk azt a pillanatot, amikor a két gyerek együtt lehet.
Már nyugodtak voltunk. Kati, bár továbbra is passzív volt, nem akart Margit nénivel kooperálni, úgy tűnt, jól érzi magát az osztályon. (Margit néni: nagy tapasztalatú és tudású kolléganő, gyógypedagógus.) Mesélte, melyik gyerek mit csinál. Megfigyelte társait: az csak fekszik; az mindig csak kiabál; az senkivel sem akar játszani; az meg nem tud beszélni! Mi megkérdeztük: te miért nem akarsz Margit néninek rajzolni, pálcikát kirakni, a képről mesélni? Határozott válasz: Nem akajok! Indok nem volt! Mindezek ellenére mindenki szerette, ragaszkodott az osztály munkatársaihoz. Éreztük, hogy az elfogadó légkör jó hatással van rá. Szókincse bővült, kiejtése tisztább lett. Fizikailag is változott, erősödött, kissé megnyúlt igen rövid idő alatt.
Már terveztük Kati hazahozatalát. Tanácsot kértünk a visszailleszkedési folyamathoz. Maradjon-e a szokásos életvitel, foglalkozások, napirend? Esetleg próbálkozzunk valami más menetrenddel? Volt még idő a meditálásra, a tanácsok meghallgatására. Peti is sokat fejlődött. A két gyermek kapcsolatáról is gondolkodni kellett. Kati fejlődéséhez, változásához nem fért kétség. Peti tíz hónapos korára mindent megértett, beszélni kezdett. Ez teljesen más helyzet volt mint szeptemberben, mikor Kati bekerült az osztályra. Látogatásainkkor sokat meséltünk neki Petiről. Ezt ő figyelemmel hallgatta, de soha nem kérdezett róla. Mikor mondtuk, hogy nemsokára hazajössz és vár Petike is, azt mindig megismételte: Váj Petike is!
Elérkezett Mikulás napja. Éppen egy vasárnapi látogatáshoz kapcsolódott. Kati kapott egy jól mesélhető Mikuláskönyvet. Egy kis más hazaival együtt, elkészítettük a látogatási csomagot. Külön, az akkoriban használt, vállra akasztható nejlon hálószatyorba raktuk, amit véletlenül a vonaton felejtettünk. Még szálltak le az emberek, mikor észrevettük. Visszarohantam, de hűlt helye volt. Egy közeli édességboltból sikerült pótolni az édességet, a könyvet nem. Nagyon megrázott a dolog. Egyszerűen az nem fért a fejünkbe, hogy a nyilvánvalóan gyereknek csomagolt ajándékot hogyan lehetett pillanatok alatt ellopni. Lehet, hogy szigorú vagyok, ha azt mondom, ez a cselekedet a folyamatosan romló morál egy icipici megnyilvánulása volt. Végül is Kati örült a pótajándéknak, csak a mi szánk íze lett keserű.