Tumann Imre és felesége gyógypedagógus, két autista gyermekük van. Autista lányuk fejlődését negyven-éves koráig dokumentáló, készülő könyvük részleteinek közlését előző számainkban kezdtük meg. Ahogy Tumann Imre fogalmazott: könyvük “családtörténetbe ágyazott história (arról),… hogyan lesz a kis autistából felnőtt autista”.
Korábban nem utaltunk határozottan a beszédtanulás, beszédfejlődés megnyilvánulásaira. Most, amikor határozott “ráutaló jelek tapasztalhatók” – megtesszük Katica beszédbeli fejlődésének korábbi folyamata abból állt, hogy különféle hangokat adott ki – ha jól érezte magát elnyújtva á-á-á-á-á; é-é-é-é-é stb. Soha nem következetesen, valamivel kapcsolatban ugyanazt. A ciklikus beszédgyakorlatok – ba-ba-ba, ma-ma-ma stb. – sem jelentek meg 13 hónapos koráig.
Először, 1961. április 2-án jegyeztük fel, többszöri következetes megfigyelés alapján: a he-he “kifejezés” a kutyust jelentette. Nem vau, hanem he-he, tehát a kutya. Szóval egy hangcsoport ciklikusan jelentést kapott, így már a későbbiekben ehhez kapcsolódva, be tudunk számolni a beszédfejlődés fokozatairól is.
Ekkortájt úgy éreztük, hogy az általános fejlődés lassan elkezdődött. A bizonytalanságot ennek ellenére éreztük, tudtuk, hogy Kati nem fog rátérni a kisgyermeki fejlődés megszokott útvonalára. Még mindig hiányzott lányunk “állapotának valamiféle meghatározása”, és a pozitív, nagyon tudatos befolyásolásának megindulása. Mi magunk, saját erőnkből, Kati passzív munkáltatásán keresztül, az “aktiválódásáig” jutottunk el. (Pl. sokszor ültetve – ül.) Többet szerettünk volna tenni az érdekében! De hogyan? Ebben a hogyanban kellett volna a külső segítség.
Lassan kezdett érni a felismerés: a gyógypedagógus alkotó munkája a megfigyelés alaposságával kezdődik, folyamatos próbálkozással folytatódik, következetes és favágó, unalomig történő gyakorlásban nyilvánul meg. Ha a favágás rossz irányú volt, kezdődhet minden elölről. Viszont ha valami nem sikerül, soha nem a gyerek a hibás. Tapasztalat: a sok próbálkozásnak mindig lesz kisebb vagy nagyobb eredménye.
Tehát: mi azt tapasztaltuk, hogy a “gyermekszakma” szinte felkészületlen a kisebb-nagyobb anomáliákkal, azok befolyásolásával szemben. Az időtájt senki nem foglalkozott azzal, hogy ha már nem kezelhető “szóródásként” a nagy arányú fejlődési elmaradás egy csecsemőnél, akkor mit lehet tenni. A fizikális, szomatikus fejlődés és a betegség-megelőzés figyelemmel kísérése volt a kiemelt és magas színvonalon ellátott kisdedgondozás.
De térjünk vissza emberpalántánk “menetrendszerűen, további pontatlanságokban” folytatódó útjához. 1961. ápr. 22. : a történelmi feljegyzés szerint négykézláb áll! Innen a történések szinte naponta követték egymást. Leírom: járókát megfogva áll (nem egyedül állt föl); mindent kidobál a járókából; az ágyról hátrafelé egyedül lecsúszva lábra áll. Az eddigi időpontig, ilyen váratlanul gyors egymás utánban, nem volt jellemző az újabb és újabb produktum. Most látható már, hogy változás következik Katinál. Ez a változás érzékelhető a beszédfejlődés szempontjából is. Talán érdekes, hogy a rendszeres, ciklikus szótagismétlés jelentést kap: ma-ma-ma = mama = anya; ma-ma-ma = nagymama. Ez a bejegyzés 1961. május 2-i. A határozott beszédmegértés bizonyítéka a május 27-i adat: amelyik játékát megneveztük, azt fölvette, odaadta. Minden szót egyeztetni tudott. Nemcsak a játékát ismerte föl, de az egyszerű közlésekre, kérdésekre is adekvátan reagált. “Hol a szemed? – Kezével megmutatja.” Ez utóbbi fontos gyermekpszichológiai állomás. A “Fogd meg a kiflit, egyél!” – utasítást is megérti, és teljesíti. Itt az a nagy dolog, hogy “teljesíti”!
Kati 16 hónapos koráig nem tudtuk, hogy mit ért meg és mit nem. Korábban nem voltak határozott válaszreakciók. Ezekből következik tehát, hogy az un. értelmi fejlődés is kezdetét vette. Már komolyan érzékelhető, hogy a környezetét is figyelemmel kíséri. Örül a kerti növényeknek, figyeli a madárkákat, akar sétálni menni, mutatja a kocsit: oá. Az őt körülvevő közvetlen családtagokkal kedves, mosolygós, az általa nem ismert személyeket egyre határozottabban elutasítja.
Továbbra is próbáljuk Katit járatni. Erőteljesen kell a hóna alatt fogni vagy két oldalról “támogatni”. Az 1961. június 9-i bejegyzés szerint az egy-kettő; számolásra ütemesen lépeget.
Ezután feljegyzéseinkben hosszabb szünet következik. Ez az a korszak, mikor el tudunk jönni Kömlődről, a segítségszerzés reményében. Hazaköltözhetünk dunakeszi családi otthonunkba. Tehát az áthelyezés nélküli “áthelyeződés” további története következik!
Kivárva a törvényes határidőket Komárom megye értesített: népgazdasági érdekből nem helyeznek át, mi csak maradjunk békén, ahol vagyunk! Első a társadalmi érdek! (A társadalom a családokból áll!) De volt egy formális lehetőség: be lehetett nyújtani fellebbezést a tatai járási Pedagógusegyeztető bizottsághoz a megyei döntés ellen. (Egyeztető bizottság: öt öreg tanár bácsi, akik pártsugallat alapján mindig, vagy majdnem mindig, helyben hagyják a döntéseket.)
Szóval elérkezett a tárgyalás, elmentünk babástul. A bizottság elnöke a tárgyalás után három percre leültetett minket, majd visszahívtak az ülésterembe, és csodát láttattak: Igazat adtak, így már csak az ő határozatuk megföllebbezése volt hátra a megye által, ami meg is történt. A megyei Munkaügyi döntőbizottság elé kerültünk, ahol – jól elhúzva ügyünket, ám Bárczi igazgató úr szakvéleményének köszönhetően – az egyeztető öregurak határozatát helyben hagyva, elengedtek Kömlődről. “Hozzájárulással kilépett” – írták a munkakönyvünkbe. (Csak a fiatalabbak kedvéért: munkakönyv az, amiben a munkavállaló munkahelyeit (kötelezően) föltűntették. Nem volt mindegy, hogy mi került a munkakönyvbe, mert az önkényesen kilépett, vagy a felmondással kilépett bejegyzések fizetés- és szabadság-megvonással jártak – a szerk.). Ám az időhúzásnak köszönhetően, lekéstük a két fóti állást.
(Folytatjuk)