Tumann Imre: Autista lányunk fejlődése

Tumann Imre és felesége gyógypedagógus, két autista gyermekük van. Autista lányuk fejlődését negyvenéves koráig dokumentáló, készülő könyvük nyolcadik folytatását közöljük. Könyvük – ahogy Tumann Imre fogalmazott – “családtörténetbe ágyazott história (arról),.. hogyan lesz a kis autistából felnőtt autista”. 

 

Közeledett 1961. karácsonya. Kati december 9-én volt 22 hónapos. El kellett kezdeni a karácsonyi “felkészülést”. Ez a bejáró életmód miatt sok időegyeztetést jelentett. 

 

1961-ben nem volt túlzott a választék, bár mindent be lehetett szerezni. Természetesen a legfontosabb a karácsonyfa volt, az újabb díszek, no meg KATI JÁTÉKAI! Ágival abban megegyeztünk, hogy babán kívül olyan játékra volna szükség, ami “tud is valamit”. 

 

Budapesten kezdték feltölteni a játékboltokat. (Szovjet, meg NDK játékokat lehetett többnyire kapni.) Több kirándulást tettünk Pestre. Beszereztük a hagyományos karácsonyi “étkek” alapanyagait (a Lehel téri piacról dió, mák, mazsola stb.). 

 

Mami határozott intézkedéssel modernizálta a karácsonyfát. Villanygyertya-fűzért szerzett, a két garnitúrát egybeköttette. (Számomra ezzel véget ért a hagyományos karácsonyi gyertyaillat.) Készültünk a szüleimhez is Göbölyre. Rohantak a napok! Eljött a szenteste. (A második karácsony élménye is kellemes emlék számunkra.) 

 

A karácsonyfa a zongorán állt. Alatta, “elérhető” távolságban az ajándékok: egy szép hajasbaba, ami tudta csukni-nyitni a szemét! Szép mesekönyvek, no meg a lendkerekes kacsa, amelyik “hápogni” is tudott gurulás közben. Katit a fények, a csillagszórók, meg a gyertyák hatották meg. Tágra nyílt szemekkel nézte a fát. Lassan birtokba vette az ajándékokat. Nevetett a kacsán, de a világért sem gurította volna el. A babát kézbe vette. Végül mindkettőt magához szorította, nem engedte el. A könyveket kézbe sem vette, csak másnap, amikor meséltünk belőle. 

 

Elmentünk a szüleimhez is. Náluk Katit a cica, a kutyus és a pipik érdekelték. Kukoricát szórt a pipiknek, csontot dobott a kutyusnak (ekkor még nem sejtettük, hogy majd állatfóbiája lesz). Karácsony után kezdődtek újra a napi, heti iskolai rutinok, maratoni értekezletek, jelentések írása stb. Állandóan rohantunk, hogy minél több idő jusson Katira. Otthon is rutinszerűen éltünk. Hazaérve: séta, játék, mese, biliztetés, a hétvégén valami program. Azért ismétlem ezeket a tevékenységeket, mert már a “korai gondozás” jobban köthető volt a szokott rutinjainkhoz. Kati ragaszkodott az állandósághoz – minden mindig ugyanabban a sorrendben történt. Csak akkor volt érzelmi vihar, sírás-rívás, ha felcseréltük a programot. Úgy látszik ez is az autista tünetek egyik megjelenési formája, annak kezdeti megnyilvánulása lehetett. 

 

A változásokra Kati beszéd-fejlődésében 1962 januárjában figyeltünk fel. Először is a következetesen használt szavakra, majd szókincsének gyarapodására, szinte naponta újabb “kifejezések” jelentek meg beszédében. Nem ismételem meg újra az összegyűjtött szavakat, hiszen már a folyamatosan írt feljegyzésekben szerepelnek. 

 

22 hónapos korban a szavak dallamát, ritmusát szerette, először azt adta vissza.(pl: he-pű-pű = repülő, háromtagú szó, megszakításokkal adta tehát vissza.) Amit még meg kell említeni: azóta is imádja a dallamokat, a zenét. Úgy gondoljuk, hogy Kati beszéd-elsajátításában tehát a ritmusnak volt a legjellemzőbb szerepe. Talán épp a beszédtanulás ez utóbbi fázisában kezdte utánozni a szavakat, indult meg nála az utánzás mint folyamat. 

 

Elérkezett a nagy nap! 1962. február 9. Kati betöltötte a második évét! Kétéves lányunk testileg korának megfelelően, szépen fejlett, aranyos, szőke baba volt fényképei bizonysága szerint is. Kicsit elrévedő, távolba néző szemecskéiből valami kis rejtély olvasható ki. Kicsit mindig nyugtalan. Az idegenek elől elhúzódik, sír. Csak a szűkebb és a tágabb családot fogadja el. Most már nem reménykedünk abban, hogy akár segítségünkkel képes lesz “kinőni” furcsaságait. Újra kezdődik a tépelődés: mi a baja? Talán a szülés alatt vagy a magzati korban történt valami jóvátehetetlen? Esetleg a nehéz szülés már előjele volt a genetikai bajnak? Mi legyen a szülői stratégia? Nem találtunk olyan helyet, amit reméltünk, az újabb keresgélés alatt sem. Senkit sem foglalkoztatott ezidőtájt az aprókák pszichológiai, pszichiátriai vagy gyógypedagógiai vizsgálata, nincs nevelési tanácsadás. (Néhány blőd felfogást kivéve.) Maradt minden. Megpróbáltunk mi kísérletezni, háztájiban. 

 

Tehát a stratégia: további közös tevékenység, mint eddig. Közös játék: ez jó beszédfejlesztési lehetőség. Manipulációs játékok. Mozaikkirakás, gyurmázás, firkálás, mindegyik tevékenységben az utánzás elérésére való törekvés. Annak elérése, hogy próbáljon meg egyűttműködni az evésben, öltözésben, hogy végre szobatiszta legyen. Séták alkalmával a környezet tárgyainak megfigyelése, a cselekvéses helyzetek egyszerű beszédbeli megfogalmazása. Ismerje meg a havat, ne féljen a szánkózástól, jelentsen ez örömet. 

 

Rájöttünk, hogyha valamivel örömet tudunk szerezni Katinak – amit mindig kacagással igazolt vissza -, mindig kiegyensúlyozottabb és együttműködőbb. (Később a súlyos problémás gyermekek is ezt mutatták pályánkon.) Szóval most titokban mondom, hogy nekünk is örömöt adott ez a “stratégia”. Megtanultuk, hogy a megoldást nekünk, gyógypedagógusoknak kell megkeresni. Nincsenek sablonok. Kis siker, dupla öröm! 

 

Most utólag megfogalmazva arra állítódtunk be, hogy – mostani fogalommal jelölve – a “másságát” elfogadjuk. Tehát akkori álláspontunkat mondva: hiába nem olyan Kati, mint a társai, akkor is megpróbáljuk legalább az épekhez “hasonlóra” nevelni. 

 

Az a jó, ha az egész család közösen küzd a hátrányok ellen, és minden kis siker mindenkinek örömöt szerez. Nagy baj volt, hogy Katit nem lehetett bölcsődébe adni, legalább a munkavégzésünk idejére. Így nem volt alkalma más gyerekekkel együtt lenni. Hozzánk, mint korábban leírtam, nem jött senki, minket sem fogadtak be. Kati mellé sehogyan sem tudtunk társaságot szerezni. Azt hittük, hogy az esetleges találkozások alkalmával tapasztalt idegenkedés a “gyakorlás” hiánya Katinál. Nem gondoltuk, de ma már jól tudjuk, hogy az “önmagába zárkózás” már az autizmus tünete volt. Lehet, hogy a bölcsődében is egy sarokban “ült volna magának”. 

 

Tumann Imre