Tumann Imre és felesége, Ági, gyógypedagógus, két autista gyermekük van. Autista lányuk fejlődését negyvenéves koráig dokumentáló, készülő könyvük kilencedik folytatását közöljük. Könyvük – ahogy Tumann Imre fogalmazott – “családtörténetbe ágyazott história (arról),.. hogyan lesz a kis autistából felnőtt autista”.
Sajnos elfogytak a “naptári följegyzések” Katiról. A továbbiakban kettőnk “kollektív emlékezetére” kell hagyatkozni. Objektív megállapítások sincsenek például óvónő, gondozónő, védőnő tollából. Az igaz, hogy mi mint szülők, tanulmányaink alapján próbáltunk objektívek lenni. (Lásd a gyermeklélektan, fejlődéslélektan, később a gyermekpszichiátria tudományának segítségül hívását, Kati összehasonlítását a normális fejlődési menettel.) Hogy miért hiányoljuk mások megállapításait? Hát a feltételezheto szülői elfogultság miatt. Azt valljuk, hogy bármilyen kisgyermeket, épet vagy fogyatékost, csak egy dolog segítségével lehet nevelni, vagy fejleszteni. Ez pedig a SZERETET! (Sok tudományos ember ezt egyébként “demagógiának” tartja. Ez nem igaz, ez a kontaktusteremtés, a mindenkori bizalom alapja. Érzelmek nélkül nevelni lehetetlen!)
Tehát Katival kapcsolatban: mint szülők és féltő szülők, alkalmanként nem kávés- vagy mokkáskanállal adagoltuk a szeretetet hanem evőkanállal. Olykor merőkanállal kapta. Persze a szeretet mennyisége lehet sok, de azt ne csak a szülőktől, nevelőszülőktől, hanem a természetes környezet más szereplőitől is kapja. Sajnos Kati személyiségének megítéléséhez – négyéves koráig – mások véleménye teljesen hiányzik. Mindig visszatérűnk Ágival az előzőekben leírt részekhez. Végiggondoljuk újra meg újra, hogy úgy van-e vagy sem a történet, pontosak-e a következtetések. Ági azzal vigasztal, hogy mindezt együtt éltük meg, az átélést, a megannyi tépelődést nem lehet elfelejteni. Ez a hitelesség alapja. Minden visszaidéződik. Áginak biztos igaza van. Kicsit nagyobb tempóra váltunk. Mivel már nincsenek részletes naptári feljegyzéseink, azt hiszem, a folyamatokat fogom Ágival való egyeztetés után követni, rögzíteni.
A kétéves Kati, már lényegében beszél, jár – nehézkesen, de mozog. Lehet vele kommunikálni. Befolyásolható. Ám időnként makacskodik. Vannak sajnos hisztis megnyilvánulásai. Gyakoriak a dühkitörések, Nehéz lecsillapítani. Ez idő tájt egyre erősödött bennünk az a gondolat, hogy lányunk megnyilvánulásai – ahogy akkor mondták a gyógypedagógusok és persze mi is – “elmés tünetekre utalnak”.
Ezt azzal próbáltuk magyarázni, hogy nem értjük a dühkitörések okait, azoknak pedig kell lenniük! De hogyan bogozzuk ki? Ugyancsak a hatvanas évek elején, ha “diagnózist akartunk volna felállítani,” azt hittük volna, hogy Kati baja: a kisgyermekkori pszichózis, ami a skizofrénia körébe tartozó korai autizmus (autismus infantum) lehet.
Akkor is és később is, azt hallottuk hozzánk közeli szakmai körökben, hogy felesleges ilyen kicsi korban konkrétumokat mondani, hiszen olyan kicsi még a gyermek, hogy bármilyen téves elképzelés bajt okozhat. E véleményekkel ellentétben mi, akik sok problémás kisgyermeket ismertünk meg munkánk kapcsán, tudtuk, ha bármi a baj, annak kezelését minél előbb el kell kezdeni. Ahhoz, hogy a segítség helyes útját megtaláljuk, nem csak általánosságokat kell tudni. Kellene a pontos diagnózis, minél előbb.
Tehát maradtak a kétségek továbbra is. Maradt a megfigyelések alapján szükségesnek látott “fejlesztés” folytatása.
Mit láttunk jónak? Úgy gondoltuk, hogy tovább folytatjuk “életmód-terápiánkat”. Napirend szerint történik az étkezés, biliztetés, játék, séta, napközbeni alvás, fektetés, fürdetés. Mind e közben a beszédfejlesztés.
Ez utóbbi úgy, hogy a legegyszerűbb érthető módon mondjuk a “teendőket”, amit Kati majdnem mindig teljesít. Ilyenek: Hozd ide a kiskabátodat, cipőcskédet, nadrágodat, mert sétálni megyünk! A “szerepjátékokon” kívül Kati kedves játéka lett a labda. Az oda-vissza gurítás jelentette számára különös élvezetet. “Az elkapja-visszadobja”, jó ideig nem volt lehetséges. Hagyta leesni a labdát. Láthatóan nem érdekelte a dolog. Pedig ezt a játékot is szerettük volna “meghonosítani”. Mozgását koordinálandó, egyensúlyának megtartását segítendő, általában “ügyességét fejlesztendő” játéknak tekintettük, de ez esetben is, mint korábbi mozgásfejlődési fázisában, elegánsan megrekedt egy időre.
Nagyon szerette utaztatni a játékait (babát, felfújható állatkát stb. mindig hozott valamit kis kulikocsijában a sétákra). Szeretett velük aludni. Még álmában is fogott valamit a kis kezében. A képeskönyvek csodaszámba mentek. Mindig végig kellett mutogatni egy-egy könyvecske, a leporelló képeit. Először csak csendben, de nyugodtan ülve nézett és hallgatott végig egy leporellót. Figyelve őt, szemecskéje mozgását, a rövid képmagyarázat után már a következő oldalra nézett, “tudván, hogy mi következik”. A “nyuszi eszi a répát, a kutyus ül és fülel” stb., stb. A következő fokozat az volt, amikor az ismert “könyveket” lapozva, velünk egyűtt mondta babanyelven: uszi ű, esz éá. Jó darabig így ment. Végül megszületett az eredmény, mi lapoztunk, Kati egyedül “olvasta” a mesét. Később ő hozta a könyveit, és bármelyiket előadta nekünk.
A fentebb leírt foglalkozások tulajdonképpen koncepciózusak voltak. De nem kötelezően teljesítendő “fejlesztési gyakorlatok”, hanem a fiatal szülők alig várt együttlétei A GYERMEKKEL. Egyszóval, a jelentős késés ellenére, élveztük is ezeket a dolgokat. Mert a foglalkozások adtak arra reményt, hogy talán lesz további fejlődés. Kati valameddig eljuthat. Kicsit később, négyéves kora körül már tudnak támogatni bennünket a gyermekpszichiáterek, és akkor – ha nem is csoda – valami sokkal tudatosabb fog történni. (Ez így is lett, de erről később).