Tumann Imre és felesége, Ági, gyógypedagógus, két autista gyermekük van. Autista lányuk fejlődését negyvenéves koráig dokumentáló, készülő könyvük tizenegyedik folytatását közöljük. Könyvük, ahogy Tumann Imre fogalmazott “családtörténetbe ágyazott história (arról).. hogyan lesz a kis autistából felnőtt autista”.
Szóval megkezdtük a vakációt! Végre jól éreztük magunkat, s ami a legfontosabb, Kati is. Annak ellenére, hogy ritkán látta szüleimet és testvéremet, nem zárkózott el. Azt hiszem, a titok nyitja: megérezte, hogy nagyon szeretik őt és minket, hogy nyugalom van körülötte.
Az első fontos változás az volt, hogy Kati szinte egyik percről a másikra beilleszkedett az új helyzetbe. Odaszegődött Ómamához, reggel segített kiengedni a pipiket az ólból, kapott kiskosarat, benne morzsolt kukoricát.
Gyönyörűen figyelt anyámra, apámra, Valika húgomra. Egyre érthetőbben válaszolt, sőt kérdezett is. Összebarátkozott Bobi kutyával, Cila cicával. Megsimogatta, beszélt hozzájuk. Mindig adott falatkát nekik. Átment a szomszédba anyámmal, ahol ló, tehén, boci, bárány, kecske, libák, kacsák, kismalacok voltak, mint megannyi csodálatos lény. Nem félt egyiktől sem, nagyon tetszett mind. Polli néni (szép magyar leánykori neve volt: Boros Apollónia), a szomszédasszony megmutatta hogyan feji Bimbót, a tehenet. Sajtárba fejte. (Később, amikor Kati érthetően beszélt azt mondta: Polli néni “fejtette” a tehenet.) Szűrt Katinak a frissen fejt tejből a bögrébe, adott neki a frissen sütött kalácsszerü házi kenyérből, és Kati remek lakomát csapott.
Most már volt élmény, minden jó lett volna, csak az volt a természetellenes autisztikus megnyilvánulás, hogy odaát egy árva szót sem volt hajlandó kiejteni, nehogy véletlenül meghallják! Polli néni sokszor mondta: “Katikám, te is tudsz beszélni.” Ilyenkor lehajtotta a fejecskéjét, hozzánk bújt. De végül is senki nem erőltette, elfogadták, szerették. Később már a húgommal is elment.
Kati nagyon jól érezte magát a nyaralás alatt. Úgy látszik a “természeti környezet” csendje, nyugalma, a kiegyensúlyozottság, a tanyasi élet ismétlődő “rendje” (az állatok ellátása Ómamáéknál és a szomszédban, esti számbavételük stb.) hatottak pozitív módon. E körülmények között gyorsan szaladt az idő. Hogy jó élmények lehettek az előbbiek, bizonyítja, hogy a közel 38 évvel ezelőtti történéseket Kati most, 41 éves felnőttként is, szívesen hallgatja, és további apró részletekkel egészíti ki.
Lányunk szellemi fejlődését, magatartását, most utólag is átgondolva, sokban segítette az a környezet az egy hónap alatt. Mik az eredmények? Tehát: a környezetváltozás nyugodttá tette Katit. Nagyon kevés volt a hiszti, dühkitörés. Nyitottabb lett.
Szüleimmel, testvéremmel is hajlandó volt sétálni, enni, hagyta, hogy lefektessék stb., stb. Az iskola udvarába betévedő 7-8 éves gyerekek között hajlandó volt játszani, homokozni, játékait “átengedte”. Bár velük sem volt hajlandó szóba állni. A melegben csak kis bugyit hordott. Ilyenkor sem volt hajlandó bilibe pisilni. Széklete sem volt. Sokszor volt székrekedése egyébként is. Fektetéskor be kellett pelenkázni, ilyenkor végezte el a dolgát. Tehát az akkori rendszeres szoktatás ellenére sem lett szobatiszta a két és fél évessé lett gyermek.
Végül kipihenten, jókedvűen búcsúztunk el szüleimtol, húgomtól, az ismerősöktől, annak reményében, hogy ha lehet, máskor is jövünk. Visszautaztunk Dunakeszire. Újra be kellett illeszkedni az ottani légkörbe. Mami, nagymama, nagypapa már vártak minket. Kaptunk is mamitól szemrehányást a hosszú távollét és semmittevés miatt. Viszont Kati volt a nyertes, mert különlegesen kényeztették a sokáig hiányzó unokát.
Lassan elkezdtük az új tanévet. Családi életünk folytatódott, az előző időszak rutinja szerint. Mi nagy erőfeszítésekkel szerveztük életünket. Ágival azt akartuk, hogy Katival minél többet törődhessünk, játszhassunk. Tudjunk újabb meg újabb “feladatokat” beépíteni a “fejlesztésébe”. Kati szeptember 9-én kétéves és héthónapos volt. Közeledett a harmadik szűletésnapja. Újra azt vettűk észre, hogy stagnálás következik. Talán egyedűl a beszéde kezd tisztább és érthetobb lenni.
Mondatértéku “szavakkal” vagy igen rövid mondatokkal próbálta kifejezni magát. Lehetőleg az egyes szám harmadik személyt használta. Például ha éhes volt: eszi, (a k-t elharapta, bár tudta volna mondani). Mondat: uta ua = Kutya ugat. Stb. Jellemző volt újra a gyakori sírás, hiszti, dühroham. Nehéz volt mindezeket oldani, csillapítani. Viszont a sétát, utazást, kerékpározást, a kirándulást imádta. Így továbbra is érvényben maradt a “csavargó” életmód. Általában vasárnap, ebéd után. A séta naponta.
Foglalkozásaink: képeskönyvezés, ez már hosszabban lekötötte. Úgy is, hogy a kérdésre válaszolt, és meg is mutatta a képen: Mit csinál a cica? Kati: A cica séál. Ott. Manipulációs “foglalkozás” volt, hogy színes papírt téptünk. Kati hosszan, szívesen tépkedett. Kockákat rakosgattunk, szívesen adogatta a kockákat. Természetesen a babákkal is sokat játszott.
Mint említettem, “újabb eredmény, áttörés” nem következett semmilyen produktumában. Mint annyiszor, újra kezdtünk elkeseredni. Szerettünk volna segítséget kapni valahonnan, valakitol. (Talán ez az örökös ismétlés unalmassá teszi “művünket”: hogy kell a segítség, de továbbra sem volt, keseredtünk el megint.)
A továbbiakban arra próbáltunk koncentrálni, hogy legyünk nagyon következetesek. Hogy mindig történjen valami Katival, hogy az un. foglalkozások el ne maradjanak. Fontosnak tartottuk, és ma is annak tartjuk, hogy “a tevékenység” ne maradjon abba, hogy a figyelem irányuljon valamire. Ez azért fontos, mert a cselekvéseknek, különböző tevékenységeknek mindenképpen pozitív hatásuk van. Azt mondja a szakma, hogy a “manipuláció fejleszti a készségeket”, segít kialakítani a “képességeket”. De más haszna is volt, az “állandó” programnak. “Lekötötte” Katit. Kevesebb alkalom adódott a hisztizésre, dühkitörésre. Ezért is engedtünk sokszor a kedvenc időtöltéseknek. Így sokat sétáltunk és meséltünk, könyveztünk, “programoztunk”. A séta az őszi időjárás, a fokozatosan rövidülő napok miatt eléggé beszűkült.
Lassan elérkeztünk, szinte észrevétlenül, 1962. októberének közepéig, majd végéig. Kati fölött mintha megállt volna az idő. Újra napirendre kerültek a korábban említett dolgok. Legyen-e testvérke? Most már inkább hajlottunk rá, hogy legyen. De mikor? Hogyan tudjuk Katival “összeegyeztetni”? Mit szól a többi “generáció”? Ez utóbbi különösen súlyos kérdésként merült fel. Persze a realitások visszafogtak minket. A legfontosabb gyakorlati kérdés az volt: hogy egy kisbabával hogyan szervezhetjük meg életünket? (Az időbeosztás, a munkába járás miatt, hogyan jut idő Katira, keresetünket, ami igencsak kevéske, hogyan lehet eléggé varázsolni minimális szinten stb., stb.) Az egészben talán az volt a jó akkor, hogy már mertünk “testvérkét tervezni”. Volt újabb perspektívánk. Családi szempontból igen fontos dolog, hogy mikor és hogyan bővül egy kis család. Nálunk ennek Kati adott különös fontosságot. Mi minimum még egy emberkét akartunk szeretni, élvezni, remélni, hogy egészséges lesz. Bíztunk benne, hogy Kati is szívesen fogadja, ha eljön az újabb boldogság.
(Következo számunkban folytatjuk)