Tumann Imre és felesége, Ági, gyógypedagógus, két autista gyermekük van. Autista lányuk fejlődését negyvenéves koráig dokumentáló, készülő könyvük tizenkettedik folytatását közöljük. Könyvük, ahogy Tumann Imre fogalmazott “családtörténetbe ágyazott história (arról)… hogyan lesz a kis autistából felnőtt autista”.
A testvérke tehát egyre többször szóba került, de vártunk az elhatározással. Mert az előzőkben felsorolt gondokon kívül jó lett volna, ha Kati szobatisztasága megoldódott volna. Kicsit sok lett volna dupla garnitúra pelenka mosása. Ez már neurotizáló tényezőként hatott ránk – elkeserítő volt. A szakma által javasolt valamennyi lépés kudarcot vallott. Kondicionálás, időhöz kötés, biliztetési menetrend stb. Kati keményen ellenállt. Semmilyen “erőszakot” nem volt szabad alkalmazni.
Szerettünk volna önálló otthont teremteni. Ez azonban 1962-ben szinte lehetetlen volt. Csak abban reménykedtünk, hogy fiatalok vagyunk, egyszer talán sikerül…
Jó lett volna, ha “a mi generációnk” gondolkodásának megfelelően, merészebb döntéseket hozhattunk volna. Főleg a családi dolgokban. Szakmai, gyógypedagógiai és pszichológiai dolgokban is “veszélyes” vizekre lehetett volna evezni. Például pszichológiában minden tilos volt, ami nem volt kapcsolatban a világ élvonalának számító szovjet tudománnyal. Polgári felfogás, nyugati kutatások megismerése nem, vagy csak nagyon szűrten juthatott el a fiatal szakemberekhez. Csak egy példa: Mérei Ferenc politikai üldöztetése. (A pszichometriai mérések, tesztek tilosak voltak. Még főiskolás korunkban is csak próbáknak hívhattuk, feladatoknak mondhattuk azokat a teszteket, amelyek egészen tökéletes személyiségképet rajzoltak. De azért jó tanáraink segítségével, ideológia mentesen használtuk ezeket a gyermekek javára. Így alaposan megismertük őket, tudtunk velük mit kezdeni. No meg sokszor odadörgölték, “ti vagytok az 56-os nemzedék”, figyeltek minket rendesen. Mi azt tartottuk, hogy legfontosabb élni, túlélni. Illyés Gyuláné, a drága Flóra néni Bárczi igazgató úrral együtt, ha csak tehették mindig mondták: “Vigyázzatok magatokra” . Igazgató úr figyelmeztetett, nehogy kificamodjon a nyelvetek!)
Lássuk 1962. novemberét! Kati lányunk egyre közeledik harmadik születésnapjához. Azt reméljük, majd történni fog valami újabb dolog, ami örömet szerez az egész családnak. De addig is: unalomig ismételjük a korábbi foglalkoztatási, fejlesztési programokat. Korai fejlesztési tevékenységünk nem állhat meg. Talán az egyik nem várt eredmény abban nyilvánult meg, hogy valamennyi dolgot Kati már magától igényelte. Séta, mese stb. nem maradhatott el. Talán az is kissé autisztikus dolog lehetett, a “mindennek ugyanúgy kell történnie” miatt. Esetleg azt is jelentette, hogy kialakult a kedvenc foglalkozások igénye? Visszagondolva, lehet, hogy igaz. Mindenesetre meg merjük kockáztatni, hogy ez idő tájt már nem okozott gondot, hogy mihez kezdjünk. Hosszas próbálkozások után, a fejlesztés folyamatát lényegében felismertük. Azt is, hogy új elemeket is bele kell építeni. Az is új elemnek számított, hogy Kati fáradását szem előtt tartva, egyre hosszabb időre kötöttük le. Az elfordulást a fáradtság jeleként értékelve, az aktuális tevékenységet abba hagytuk. Váltottunk, vagy hagytuk a játékai között. (Ilyenkor a magányt választotta. Egyedül hagytuk. Ez nem volt teljes bezárkózás, ez pihenés volt.) Ha kipihente magát hívott minket, vagy a könyvet, vagy labdát vagy valami mást választott, vagy mi kínáltunk fel valamit.
Már készültünk Katalin napra. Természetesen ezt akkor nem értette. Ez a család és szülei örömszerző igényeit kielégítő készülődés volt. Katinak ez azért volt fontos, mert korábbi tapasztalataink szerint szerette a szép ruhákat, a tortát, az ajándékokat, a kényeztetést. A névnap is ürügy volt minderre. Az örömszerzés nekünk is jó volt. Néztük a játék és gyermekruha-kirakatokat, számolgattuk könnyen megszámolható pénzünket. Elábrándoztunk, “ha én gazdag lennék” – módra. Még ez is kellemes volt. Végül megszereztük az ajándékokat: húzós kisvonatot fából, színeset, újabb hajas babát, kiscipőt.
Megtartottuk az ünnepet. Ómamáék is eljöttek. Kati élvezte az egészet, mindenkivel aranyos volt.A kedves névnapi ünneplés után pillanatokon belül itt volt december. Életünk attól lett bonyolultabb, hogy a séták kurtábbak lettek a napok rövidülésével együtt, és bizony már sötét este volt, amikor ki tudtunk menni a kapun. Ezért előtérbe kerültek a szobai foglalkozások. A korábban felsorolt valamennyi tevékenység tovább élt. A különbség talán annyi volt, hogy oldottabban, különös kötöttség nélkül váltogattuk azokat. Kati már vasárnap, süti sütéskor is kapott egy kis tésztát, amit kedvére formázhatott – előkészítendő háziasszonnyá formálását. Igaz, hogy a tésztából a hajára és a cipőjére is jutott.
Tehát újabb próbálkozásaink közé tartozott: a konyhai segítés, a rendrakásban való részvétel, a takarításban történő bekapcsolódás.-Ez utóbbi úgy történt, hogy vásároltunk játék szemétlapátot, kis seprőt, kapott porrongyot. Amikor mi elkezdtük a takarítást, Kati mindenhol felseperte a szőnyeget, padlót. Felmosás után segített helyre tenni a bútorokat.(Igaz, hogy néha a buzgó segítés közben majdnem hasra estem benne). Végül nagyon aranyosan és odaadóan törölgette velünk együtt a port.
A fejlődés eredményének könyvelhettük el, hogy a háztartási feladatokban szívesen működött közre, mint új tevékenységi formában. Már csak akkor kellett fogni a kezét, amikor a műveleteket először megmutattuk neki. Később már mindent egyedül csinált. Igyekezett minket utánozni is. Mind e közben beszéde is tökéletesedett. Ebben az volt a jellemző, hogy nem sokat ismételgetett, echolált, hanem az új szavakat kimondta egyik pillanatról a másikra, sokszor igen rossz kiejtéssel, de továbbra is tökéletes ritmussal. Bővültek a mondatok is. Ez már nem babanyelv volt. Egyre több hangot használt. Persze a legtöbbet selypesen, pöszén. Mi arra törekedtünk, hogy Ágival együtt beszédpéldát adjunk: tisztán, érthetően és ritmusosan beszéljünk hozzá, hogy szinte észrevétlenül alakítsuk a beszédét. Kedves szülőtársainknak is ezt ajánljuk. A jó, tiszta kiejtés, a beszéd érdekében, mi addig mondogattuk a “problémás szavakat” Kati előtt, míg csak utánozni nem kezdte. Majd mind érthetőbb lett a beszéde.
Nem lehet nem említeni az újabb örömszerzési alkalmat, a Mikulás eljövetelét. Ezt is elő kellett készíteni. Erre szolgált a képeskönyv. Ott látta először a Mikulás bácsit. Kati tágra nyílt szemekkel nézte. Volt olyan kép is, hogy a Mikulás az ablakban lévő cipőcskébe teszi ajándékait. Kikerültek a cipők az ablakba. Reggelre belekerültek az ajándékok. Lényeg: Kati azonnal a képeskönyvet kereste, megmutatta az ablakos képet. Megtalálta az összefüggést. Most is nagy volt az öröm.
(Következő számunkban folytatjuk)