Tumann Imre és felesége, Ági, gyógypedagógus, két autista gyermekük van. Autista lányuk fejlődését negyvenéves koráig dokumentáló, készülő könyvük tizenhetedik folytatását közöljük. Könyvük – ahogy Tumann Imre fogalmazott – “családtörténetbe ágyazott história (arról),.. hogyan lesz a kis autistából felnőtt autista”.
Az autizmusról megszerzett későbbi tudásunkat e sorok írásakor szándékosan nem alkalmazzuk, mert azt szeretnénk érzékeltetni, hogy milyen aggasztó érzés ilyenkor szülőnek lenni. Kiszolgáltatott, tehetetlen ilyenkor – még ha csak percekre is – minden szülő. Nagyon nehéz az önuralom. A saját gyerek esetében könnyen el lehet felejteni, hogy egyúttal szakemberek is vagyunk. Hála Isten, szakemberségünk a szorult percekben mégiscsak előbújt/előbújik. Mindenesetre a nehéz helyzet után mindig végig gondoljuk (még ma is) a történteket. Azon törjük a fejünket, hogyan is oldjuk meg a kritikus helyzeteket. Az ilyen elemzések azóta is eredményesek.
Itt most az akkori megoldásainkról írok pár gondolatot. Íme: első feladatunknak Kati fokozott figyelését tartottuk. Ha nyugtalan volt, nem találta a helyét, nem akart enni, öltözni: ezek jelzések voltak. Ilyenkor volt várható a hisztiroham. Ezt meg kellett előzni! Lássunk csodát, ez többször sikerült. Mi volt a megelőzés módja? A fokozott nyugalom, a mindenre ráérünk! A kedvesség, a pátyolgatás. Annak kifejezése, hogy: “Milyen nagyon ügyes, okos vagy Katikám!” Egy pár puszi a fejecskére, mindezt nagyon kedvesen. Sugároznia kellett az őszinte szeretetnek!
Ha nem sikerült a megelőzés, és bekövetkezett a dühroham, akkor határozottan kellett fellépni (ez ma is érvényes), gyorsan változtatni kellett (és kell) a körülményeken. Ha például a hiszti az elindulásunk előtti, akkor mielőbb helyszínt változtatunk. Nyugodt, határozott, de nem ideges beszéddel eltereljük a figyelmét. Kivisszük az udvarra. Valami számára érdekes dologra kell irányítani a figyelmét. Ha pedig kint okozott valami a krízishelyzetet, akkor be kell vele menni: a vetkőzésre, a vetkőztetésre kell koncentrálni; gyorsan inni, vagy enni adni, vagy valamely kedvenc tevékenységre inspirálni. Elmondhatjuk: a megelőzés és az elterelő “hadműveletek” már 37. éve eredményesnek mutatkoznak.
Elérkezett 1963 májusa. Áginak nőgyógyászati problémái voltak. Orvoshoz mentünk, a helyileg illetékes újpesti rendelőintézetbe, az “Aszpirinpalotába”. (Az akkor még létező villamoskalauz ezen a néven tudatta az utazókkal a megállóhelyet.) Ott egy idős nőgyógyász azt javasolta, hogy legjobb volna, ha Ági vállalna egy újabb gyermeket, mert a szülés segítene. Tehát már meggondolandó orvosi javaslat is volt, meg a mi szándékunk is, úgy gondoltuk, nem szabad késlekedni! Ági hihetetlen gyorsasággal áldott állapotba került, vállalva az összes “kényelmetlenséget”: az állapotváltozás, a magzati fejlődés “mellékhatásait”. Boldogok voltunk. És igyekeztünk megfelelő légkört, táplálkozást, jó életkörülményeket biztosítani a magzat egészséges fejlődéséhez. Majdnem mindent sikerült is elérni.
Az első áldott állapotban töltött hetek meghatározóak a fejlődő magzat szempontjából.
Régi szokásomhoz híven meg kellett volna írni, hogyan végződött a tanév, de erre nem vesztegetek időt, mert nem éri meg! Nem akarjuk újra átélni a szokásos kellemetlenségeket! Ezért inkább mindjárt a nyárról, a pihenésről írok. Merész elhatározással elutaztunk Morvaországba, anyám testvéréhez, aki ott élt morva férjével és fiaival. Drága jó emberek voltak, velünk együtt örültek az új jövevénynek, leendő babánknak! (Bár akkor odaát a csehszlovák szocializmus idején, az a korszak volt, hogy bement a marha a vágóhídra, és kijött a hentes, hogy nincs hús, Ágit mégis elhalmozták minden fontos és finom ennivalóval. Húspótlásra házi nyuszi volt, gyönge, finom. Találékonyak voltak az emberek, a szocializmus megpróbáltatásaival szemben.)
A hazaiaknak a morvaországi kirándulás után vallottuk be, hogy jön a második baba. Anyósom nem volt elragadtatva!
A nyári szünet nagy részét, hivatalos szabadságunkat, Göbölyön, szüleimnél töltöttük. Az ottani környezet, a figyelmesség, a vitaminos étkezés (sok gyümölcs, zöldség, csirkehús stb.) a nyugalom segített Áginak az első hónapok zavartalan átélésében. A magzat az első hónapokban sérülhet leginkább. A külső behatások, betegségek károsíthatják. (Rózsahimlő, besugárzások, pl. röntgen vizsgálatok; esetleg túlterhelések stb.)
Tehát a morvaországi kellemes három hét, a szüleimnél töltött nyaralás, kitöltötték az áldott állapot legsérülékenyebb időszakát, így lehetővé téve a nyugalmat, biztonságot. Fejlődhetett a magzat, zavartalanul. Az első orvosi vizsgálatok, hála Istennek, mindent rendben találtak.
A nyaralás – hogy főszereplőnk ki ne maradjon – Kati szempontjából is jól sikerült. Külföldi utunk alatt a nagyanyákkal dunakeszi otthonunkban volt. Nem érték különös behatások: kiszolgálták, etették, itatták. Mami szépen felöltöztette, sétáltatta. Nem várták el, hogy bármit is teljesítsen. A biliztetéssel sem inzultálták, “ha nem akar, hát nem akar” – ez volt a stratégia, mert Kati még mindig ragaszkodott a pelenkához. Göbölyön ezt megköveteltük, kellett bilizni, nem adtunk rá pelenkát, mégsem tudtunk változtatni. Úgy látszik, ez tényleg autista tünet volt.
Kati élvezte az állatokat. Leginkább a csirkék tetszettek, ahogy futkároztak, csipkedték az odadobott kukoricát. Jó viszonyban volt Bobival is a szalmaszínű kutyakeverékkel, Cilával az előjogokat élvező cirmossal. Azok szerették, mert Kati hunyorogva, kicsit félve ugyan, de ellátta őket falatkákkal. A szomszédoknál ismét napi vendéggé vált. Leginkább a húgommal szeretett átmenniakivel egyébként is sokat beszélgetett. Különösen élvezte a társaságát, boldoggá téve Valikát. Szeretett a mezőn is barangolni, letépni pár virágot. Figyelte a bogarakat (bogájkákat), ahogyan repkedtek, nem is beszélve a pillangók színes hadáról. Egy szóval Katira jól hatott a szabadság, nyugalom. Jóízűen evett, Ómama mindig a kedvében járt. Édesapám imádott hegedülni, Katinak gyakran elővette a márkás hegedűt, játszott az unokájának, aki élvezte a hegedülését, főleg az egyszerű gyermekdalocskák tetszettek neki.
(Folytatjuk)