Az Esőember júniusi és szeptemberi számában az iskolai integrációról olvashattak. A márciusi cikkben egy gyógypedagógus, a szeptemberiben két szociológus mondta el véleményét. E számunkban dr. Zászkaliczky Péter álláspontját ismerhetik meg, aki az ELTE BGGYF Általános Gyógypedagógiai Tanszékének vezetője.
Amikor azzal indítok, hogy azért jöttem hozzá, mert ő egyszerre látja lentről és fentről az integráció problémakörét, azonnal tiltakozik, és azt mondja: inkább a fentről lehet szó. Két dolgot még tisztázunk: 1. nem a társadalmi integrációról, hanem „csak” az iskolairól kérdezem (ami persze összefügg a társadalmival is); 2. az integrációnak azt a módját, ahogy ma hazánkban csinálják, nem tartom jónak.
Zászkaliczky Péternek az integráció szóról az a véleménye, hogy elhasználódott, és többnyire nem a fogyatékos emberekkel kapcsolatban jelenik meg a közbeszédben, ezért jobb az inklúzió (befogadás) szó, ami tartalmilag pontosabb és árnyaltabb is, mint a másik. Azt mondja, hogy a szakmai zsargonban van hideg integráció, ez gyógypedagógiai értelemben azt jelenti, hogy a gyerek fizikailag ugyan ott van a többségi iskolában, osztályban, csak épp nem kapja meg azt, ami kell (jár) neki:
Sikeres inkluzióról akkor beszélhetünk, ha az SNI gyermek megkapja azt a szolgáltatást a többségi iskolában, amit korábban biztosított neki a speciális intézmény. A legutolsó ilyen kutatás az én szakmámban néhány éve volt, és azt mutatta, hogy az inkluzívan tanított gyerek többségének csak a felét látták el az iskolákban, azaz nem kapták meg azt „ami jár nekik”.
Akkor mi kell a sikeres inklúzióhoz?
Van, amit jól szabályoz a törvény, például többletnormatívával díjazza a többletmunkát, de meg kellene nézni, hogy ezt a többletet ténylegesen mire fordítják. Azt látom, hogy azok a jó ellátórendszerek, ahol vannak párhuzamosságok, és közöttük nagy az átjárhatóság. Magyarországon az a baj, hogy ha valahová bekerül egy gyerek, akkor nehéz onnan kimozognia. Bár az ENSZ konvenciót* aláírta a kormány, tehát nem kérdés, hogy ezt meg kell lépnünk. Szerintem igazán inkluzív iskola nincs is Magyarországon.
Az integráltan tanulók száma évről évre nő. De a normál pedagógia intézmények tanárai nem az SNI gyerekekre vannak kiképezve. Kérnek-e segítséget a tanárképző intézmények a gyógypedagógusoktól?
Én is azt gondolom, hogy ez nem a gyógypedagóguson, hanem a többségi pedagóguson múlik, miközben a témát a gyógypedagógia kutatja. Például ha a tanárképzést megnézem: ha benne lennének azok a modulok és azok a többlettudások a többségi pedagógusok képzésében, az jó lenne. Most a nagy átszabások idején jó volna, ha bekerülnének. Természetesen minták most is vannak, természetesen nagy tanegységek is vannak a tanító- és óvóképzésben, és a tanárképzésben vannak speckollok vagy szakirányok, de azok választhatók. Arra persze nem lehet kiképezni a többségi pedagógust, hogy mélységében ismerje a gyógypedagógiát, de el kéne érni, hogy legyenek kettős szakok, és legyenek olyan gyakorló iskolák, amelyek befogadnak heterogén csoportokat is. De nekik az a szakmai álláspontjuk, hogy először a tiszta módszert kell megtanulnia a leendő pedagógusnak és utána a specializációt. Természetesnek kellene elfogadni a gyerekek különbözőségét. A heterogén összetételű gyerekek között csak az egyik lesz a sajátos nevelési igényű. Igyekszem óvatosan fogalmazni: úgy látom, ők a heterogenitást zavaró tényezőnek fogják fel. Az iskolában is az a kérdés, hogy ezt minek fogja föl a tanár: értéknek vagy zavaró tényezőnek. Pedig már vannak jó tanulási módszerek – a kooperatív tanulástól kezdve sok minden –, hogy hogyan lehet értékként kiaknázni a heterogenitást.
Most, hogy megint átszabják az oktatást, nem lehetne a gyógypedagógusoknak „nyomulni”, és elmondani, hogyan is kellene ezt jól csinálni? Mert az, hogy papíron integrálunk, meg mindenféle dokumentumokat aláírunk, az nem teszi jobbá a sajátos nevelési igényű gyerekek helyzetét.
Az egyeztetéseken ott sem volt a főiskola…
Lehet, hogy jelentkezni kellett volna…
…a gyógypedagógusok érdekérvényesítése rosszabb, mint általában a pedagógusoké.
Térjünk vissza a kiinduló kérdésemhez: hogyan kell jól befogadni, inkluzívan tanítani? Hány többségi és kisebbségi gyerek lehet egy osztályban? A hetvenes években irigyeltük a finneket, náluk 20-22 többségi gyerek volt egy osztályban – pedig akkor még szó sem volt együttes tanulásról.
Nem mondanék számokat, mert van olyan, hogy a 22 is sok. Kutatások inkább arra vannak, hogy mekkora az SNI-s gyerekek és többségiek aránya.
Akkor mondjon ilyen optimális arányt, mert ahány emberrel beszélek, annyifélét mond.
Hát… szerintem három SNI gyerek, főleg ha különböző a diagnózisuk, egy 25 fős közösségbe még beilleszthető. De nem mindegy, hogy mitől is SNI az a tanuló. Mert mi is az SNI? Sok ország van, ahol A meg B kategóriája van az SNI-nek, mert a halmozottan hátrányos helyzetű tanulókat is idesorolják, elismerve ezzel az ő többletigényüket. Nálunk ez nincs így, és ebből egy csomó visszásság keletkezett. Mert ellátást nem tudnak hozzárendelni a halmozottan hátrányos helyzethez.
Így alakult ki az a gyakorlat, hogy a kisegítőbe kerültek a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek. De mihelyt felzárkóztató előkészítőről esik szó, a jogvédők azonnal azt mondják, hogy ez diszkrimináció. Mi akkor a megoldás, hiszen más a szükséglete a fogyatékossággal élő tanulónak, és más a halmozottan hátrányos gyermeknek.
Azt, hogy erre nem találunk megoldást, álliberalizmusnak tartom, mert a felzárkóztatásnak sokféle formája van. Ahol sikerült a felzárkóztatás ott eleve multikulturális az iskola, mert ahol török, arab, kínai kisdiák ül a padban, ott egyáltalán nem lóg ki a sorból a fogyatékkal élő. Mert ott nem a többségi és a kisebbségi határa mentén rendeződnek el a dolgok. Egy svéd óvodában jártam, ahol a Downe-szindrómás kislány mellett volt finn, kínai meg mindenféle más, és csak négy szőke, kékszemű, svéd óvodás volt. Ott az a természetes, hogy ők nem egyformák. Egy frankfurti óvodában jártam egyik kutatásunk kapcsán, ahol két éber kómában lévő gyerek is járt. Ha látta volna, hogy figyeltek rájuk a többiek! A csoport fele török volt, fele más nemzetiségű, és a csoport 30 százaléka súlyosan, halmozottan fogyatékos gyerekekből állt. Ilyet mi nem is ismerünk.
Csakugyan nem ismerünk, de azt mondja Zászkaliczky Péter, hogy addig, amíg valaki nem bizonyítja be, hogy az éber kómások mindebből semmit sem profitálnak, addig ott a helyük a nevelési intézményekben. Itt aztán teszünk egy kis kitérőt a fejlesztési iskola felemás megvalósulásához, majd visszatértünk eredeti témánkhoz.
Azt elmondhatjuk, hogy nem lehet mindenkit inkluzíve tanítani?
Nem, nem mondhatjuk. A szó azt jelenti, hogy mindenkit. Ez ősi didaktikai alapelv, már Comenius megírta a Didactica Magnában. Igen, a kómás gyereket is, utána jön a puding próbája, azaz, ha kell, akkor a konkrét gyerek és környezete ismeretében kell finomítani, változtatni. Régebben volt a képezhető, képezhetetlen – ezen túl vagyunk – most azt mondják: integrálható vagy nem integrálható. Az én szakmai álláspontom az, hogy nem a személyen „belül” kell vizsgálni, nem az ő megfelelését kell nézni a rendszerhez, hanem fordítva: a rendszer megfelelését kell őhozzá. Ő lehessen az, akinek a szempontjai alapján eldől, hogy neki mi a jobb: külön vagy együtt. Sok kollégától tudja az ember, például akik hallássérültekkel foglalkoznak, hogy a részleges integráció az optimális. Tehát nem az egyik vagy a másik, de ez is gyerekenként változik, lehet hogy jövőre igen az egyiknél, a másiknál meg nem. Ha a rendszer rugalmas, és nem a képességeket, hanem a szükségleteket veszi figyelembe, akkor ez megcsinálható. De ez teljesen más orientáció. Amikor nem azt nézem, hogy ő teljesen belepasszolható-e a rendszerbe, az inkluzív azt jelenti, hogy a lehetőség mindenkinek adott. Olyan rendszerről álmodom, amelyik teljesen személyre szabottan tudná a szükségletekhez a segítségnyújtás formáit igazítani.
F. Á.
*A 2006-os, a Fogyatékos emberek jogairól szóló ENSZ egyezmény 2008 óta hatályos.