Beszámoló a nyári táborról
Tavaly életemben eloször táborban voltam. Beszélni nem tudtam, így Anyu egy több oldalas listával a jó és rossz szokásaimról, egy boröndnyi ruhával, no és kedvenc játékaimmal fölszerelve indított utamra.
Nem bírta ki, hogy ne lássa, hol leszek tíz napig, ezért autóval szállított Tokodra. Bár elotte László Zsuzsa néni a táborszervezo felkészítette ot, hogyan kell pihenni az én távollétemben, az elso három napban csak aggódott és fel alá járkált a lakásban, s nem találta a helyét. Pihenés? No nem! Mi lehet? Eszik az a gyermek? Játszik? Sír? Alszik egyáltalán? Én pedig? Bizony keservesen sírva váltam el tole, Aputól és testvéreimtol. De aztán jól éreztem magam. Játszottam, ettem, persze hisztiztem is egy kicsit, de a kedvemet keresték Jó volt! Külön velem egy aranyos néni foglalkozott, aki elso pillantásra elnyerte rokonszenvemet. Izolda egy tünemény, nagyon megszerettük egymást.
Idén nyáron remélem, újra találkozunk!
Lányom helyett a beszámolót én írtam, talán o is így látta a tokodi táborozást.
Bizony ez nagyon fontos és szép kezdeményezés. Nyolcéves lányom nem aludt még idegen helyen, esetleg csak velünk. Egyszer-kétszer próbálkoztunk ugyan, ez azonban nem volt sikeres. Így aztán óriási aggodalommal készültünk az autista gyerekeknek szervezett táborba. E nyaralás vezetoje László Zsuzsa, sokat tapasztalt gyógypedagógus volt. Évek óta sikeres kikapcsolódást biztosít a gyerekeknek, és persze a szüloknek. Többségünknek ez az egyetlen lehetosége, hogy gyermekétol távol egy kicsit pihenjen. Sokat meséltek arról, hogy milyen sokat foglalkoznak a csemetéinkkel, e néhány nap alatt van, aki látványosan fejlodik, változik. Rengeteg pozitív élményük volt mind a gyerekeknek, mind a felnotteknek az eddigi táborokról.
Ám milyen a szülo?! Engem bizony nehéz meggyozni. Engedtem volna kis lurkómat, mert szégyen ide, szégyen oda, néha már nagyon fáradtnak éreztem magam. Ám a másik énem hevesen tiltakozott: Milyen anya az, aki lerázza picinyét? Lehet, hogy nem is fogja jól érezni magát? Mi lesz vele nélkülem? No, de engedtem a rábeszélésnek: irány a tábor! Sírtunk mind a ketten. Aztán teltek a napok, s jöttek a telefonok: milyen jól érzi magát a mi lányunk, nehogy érte menjek ido elött (pedig szándékomban volt), szeretik, aranyos. Az én más gyerekem! Büszke voltam rá! Az elso önálló nyaralása nélkülünk. A vége felé már én is kezdtem élvezni a pihenést.
Idén újra visszavárják. Felkészült, összeszokott gárda figyel rá. Most már tapasztalatokkal gazdagodva, bátran elengedem ot, örülök a lehetoségnek. Tavaly személyesen vittem Annát Tokodra, s mentem érte. Nagyon családias, nyugodt légkörben fogadtak. Ezek a “lányok”, akik törodtek a gyermekekkel, tudnak valamit: értenek a mássághoz, elfogadnak, befogadnak, szeretnek. Jó, hogy vannak!
Bátran rájuk bízhatjuk oket, akiket a világon a legjobban féltünk. Mi pedig pihenjünk, töltodjünk fel, hogy újra nyugodtan szeressük, tanítsuk csemetéinket!
Tóth Mariann
Lengyeltóti