Pedagógusnapi gondolatok

Ahol pedig növekszik a veszély, megjelenik a megmentő. 
(Friedrich Hölderlin¹) 

Az elmúlt évtizedekben sajnos a pedagógusi pálya aurája megváltozott. Az olyan gyakran “hivatásként” emlegetett munka végzőit manapság egyrészt “szakemberekként”, másrészt “munkavállalókként” tartják számon. 

Mi pedagógusok jól tudjuk, hogy ez nem jó. A pedagógus társadalom átbillenni látszik a piaci, illetve az üzleti világ felé, és ebben a szférában tényleg nem oda illő hivatásról beszélni. Az iskola igazgatójából és közvetlen munkatársaiból menedzsment lett. A tanárok szolgáltatnak a fogyasztók, kliensek (gyermek, szülő) elvárásai szerint. Az anyagi és erkölcsi megbecsülés közben a porba hullott. Nem az ünneprontás szól belőlem, ha így pedagógus nap tájékán azt állítom, hogy társadalmi rétegünk lecsúszóban van. Igyekszem gyorsan azt is hozzátenni, hogy társadalmi presztizsveszteségünket nem tudja senki más visszaállítani, mint mi magunk. A hitünkért kellene visszanyúlni, önmagunk hitét megtalálni, és a másokba vetett hitet elérni. E nélkül nincs semmiféle pedagógia. 

Mert a nevelés-oktatás, a gyermeknek nyújtott segítség az, amellyel megvalósíthatja lehetőségeit. A nevelés ellentéte a manipuláció, ebben az esetben nincs meg a hit a gyermek lehetőségeinek kiérlelődésében, s alapját az a meggyőződés adja, hogy a gyermek csak akkor “jó”, ha a felnőttek beleoltják azt, ami kívánatos,és lenyesik belőle azt, ami nemkívánatosnak tűnik. Minden egyes gyermek képessé tehető arra, hogy önmagát megtalálja. Ha ezt elvitatjuk tőle, mint lehetőséget, akkor a gyermek emberlétét vitatjuk el. A pedagógus étosz, a pedagógus hivatásának (hitvallásának) etikája valahol itt kezdődik. 

Az orvosi etika abban áll, hogy az utolsó pillanatig bízni kell a beteg gyógyíthatóságában és még a reménytelen esetekben is a végsőkig harcolni kell érte. Gyógypedagógusként úgy gondolom, hogy ez ránk nézve is kötelező. Nincs reménytelen, fejleszthetetlen gyerek. Hinni kell a legparányibb lehetőségben is. 

A hagyományban a szakrális cselekvések sorában az imádság után a nevelés és a tanulás következik. Manapság e két utóbbi a szakralitásból igencsak átcsúszott a profánba, s ezt nem tudja más újra megszentelni, csak mi magunk, pedagógusok. Megtehető ez, hisz az ember azért van, hogy nap mint nap túlszárnyalja önmagát.