Kicsit borostás arc, leírhatatlanul kedves mosoly. Ha beszél, először a szemedbe néz hosszan, aztán félre néz, kis idő múlva megint pontosan a szemedbe néz, aztán megint máshová kalandozik a tekintete. Balázs idén érettségizett, fölvették a Zeneművészeti Egyetem (Zeneakadémia) zongora tanszakára.
Kálvin Péter és felesége, Mariann Budapesten kezdte a közös életet. Péter vegyészmérnök, Mariann a külkereskedelmi főiskolán szerzett diplomát (most rokkantnyugdíjas). Három év után megunták a pesti panelt, gyereket akartak, kis kertet, nem volt hát nehéz a költözés. Az Esztergom-Kertvárosban lévő ikerház egyik felében öten élnek. Mindegyik Kálvin gyerek okos, tehetséges. Ma Balázsról szól ez az írás, de lehet, hogy legközelebb Attiláról, a középső fiúról, aki matematikában kiváló, de a nyelvek is jól mennek neki. Még csak 15 éves, de németből a középfokú nyelvvizsgájára készül. (Hogy belőle mi lesz, azt nem tudom, mert csak pár pillanatig volt velünk, aztán kámforrá vált.) Néhány év múlva a 12 éves Zsófiról is szólhat majd cikk. Jó tanuló, neki is jó a nyelvérzéke, de a rajz az erőssége, ezért külön rajzszakkörre jár.
Jó lehet ilyen tehetséges gyerekek szüleinek lenni, bár ahogy a szülők a kezdetekre emlékeznek, úgy vélem, nem lehetett mindig könnyű. Mert Balázs fiuk mindig “kilógott a sorból”, és nem azért mert ő a legnagyobb. Nagyon korán kiderült, hogy Balázst egészen más dolgok érdeklik, mint a többi, hasonló korú gyereket, ezért hát nem is játszott velük. Kétévesen a betűk érdekelték. Az autók rendszámtáblája volt az első “ábécés könyve”. Megtanult hát olvasni, majd írni, aztán amikor iskolás lett a számok érdekelték, eljutottak egészen a kvadrillióig (tíz a huszonnegyediken), de azt már a papának is meg kellett nézni, hogy hány nulla áll a szám végén (24).
Az előbbieket Pétertől hallottam, akitől Mariann veszi át a szót: “Ó annyi ilyen emlékem van! Ha valami érdekelte, addig nem hagyta abba, amíg meg nem mondtuk neki, hogy milyen betű áll a rendszámtáblán. Reggelente meg, az volt az első dolga, hogy úgy, ahogy volt, pizsamában leült a pianínóhoz, mert akkor még nem volt zongoránk. Sok mániája volt.” Volt bolygómániája, térképmániája, és még ki tudja, milyen más mániája, amelyekkel a család ugyan együtt tudott élni, ám a külvilág felnőtteit zavarta. Mert Balázs óvodás korában is inkább a felnőttek társaságát kereste. “Gondolom azért – mondja Balázs – mert őket nem érdekelték a bolygók”. Az, hogy a zene is érdekli három-négyéves korában derült ki, és az is, hogy abszolút hallása van. Akkor még csak egy kis szintetizátor volt a családban, mert Mariann vágyott rá, hogy megtanuljon zongorázni. Balázs hibátlanul lejátszotta azokat a karácsonyi dalocskákat, amelyeket édesanyjától hallott. Édesapja elvitte a dorogi zeneiskolába. A történetet Balázs kezdi mesélni, aztán Mariann folytatja, Péter, az édesapa pedig befejezi. Balázs, akinek humora is van, kis fél mosollyal azt kérdezi: “Most az következik, hogy elbújtam a zongora alá?” Nem, nem az következett, hanem kedves történetek Balázsról, amelyekre így visszatekintve jókat mulat mindkét szülő, holott akkor bizony voltak kiborulások is azért, mert az ő gyerekük más mint a többi. Szerencsére nem hurcolták őt pszichológustól pszichológusig, hanem olyannak szerették őt amilyen.
A kívülállók persze már nem voltak ilyen megengedők. Zavarta őket, hogy a kisfiú nem játszik a többi gyerekkel, hogy amit mondanak neki, azt mindig konkrétan érti, hogy egészen mások érdeklik őt, mint a többi, hasonló korú kisfiút. Így aztán nyolcéves kora körül elvitték a dorogi nevelési tanácsadóba. Onnan továbbküldték dr. Weiss Máriagyermekpszichiáterhez, az autizmus hazai szaktekintélyéhez. A vizsgálatok után megtudták: Balázs aspergeri autista. Aki egy kicsit is ismeri az autisták világát, az tudja, hogy az ebbe a típusba tartozó személyek kiemelkedően tehetségesek, nem egyszer zsenik. Azt mondják Einstein is az volt, meg Newton is, és még sorolhatnék néhány híres embert, akikről (utólag) úgy gondolják a szakemberek: zsenik és autisták voltak, vagy ha így jobban tetszik: autista zsenik.
Nem tudom, Balázsra áll-e ez a megállapítás, de az már tudható, hogy nagyon-nagyon tehetséges. Nem csak egy dologban. Hosszú ideig nem tudta, hogy a matematikát/fizikát vagy a zenét válassza-e. Két-három éve döntött, hogy mégis a zene lesz az ő világa, ahová Borsika néni, Gerstner Bálintné vezette be, és aki a kezdetektől egészen a zeneakadémiai felvételiig tanította. “Ő volt a pótmama – mondja Mariann – nagyon szeretik egymást.”
A felvételin 450 pontot szerzett. Balázsnak angolból emelt szintű érettségije van, amit bárki megszerezhet, és ha levesszük az autizmusért kapott 50 pontot, akkor is 400-at ért el, amivel toronymagasan be lehetett kerülni. “Mit mondjak majd, ha kérdik, miért van ennyi pontom? – kérdezi a rá jellemző, jóindulatú mosollyal Balázs – Mert már kérdezték.” “Mondd azt nekik, hogy zseni vagy. A zsenit kicsit idézőjelben” – válaszolom. Ezen valamennyien mosolygunk. “Hát igen – veszi át a szót az édesapa -, a felvételi adatlap kitöltésekor azt még nem tudtuk, hogy e nélkül is sikerül a felvételije. Ezért aztán mindent beírtunk.” Kollégiumban fog lakni, és amikor azt kérdezem, hogyan fogja megszokni az idegent, akivel egy szobában él majd, azt mondja: van gyakorlata, hiszen rendszeresen járt zenei táborokba. Sőt, voltak olyan táborok, ahol ő tanított másokat. Ezért is gondolja úgy az édesapja, hogy ha kell, akkor tanárként is meg fogja állni a helyét.
Aztán megkérem: játsszon nekem valamit. “Mit?” – kérdezi Balázs, és én azt mondom mindegy. Jó is, hogy így válaszoltam, mert újabb arcát ismerem meg. Saját szerzeményét játssza. Lírai, dinamikus darabot hallok. Szép. Jó hallgatni. Időnként az ujjai olyan villámgyorsan futnak a billentyűkön, hogy a szemem alig tudja követni. A hangszigetelt szoba talán a legkisebb lakótér a kétszintes ház földszintjén, ahol nemrégiben építették be a tetőteret, így minden gyereknek jutott egy-egy kis szoba. A zongoraszoba falán az anyai nagypapa festményei díszelegnek. Mariann, mostani tudása birtokában, azt mondja, valószínűleg a papa is aspergeres volt. Imádta a zenét, festegetett is, de a szülők hóbortnak tartották zeneszeretetét, és a jogi pályára kényszerítették. Tehetség dolgában az apai ágon is van mit keresgélni, mert ott a nagypapa fafaragó volt. (Czeizel Endréneklenne mit föltérképeznie a családi génekről.)
Balázs sem rajzolt rosszul, de ez nem érdekelte, mint ahogy a könyvek sem. “Azért irodalomból is ötösöm volt” – mondja kicsit védekezően, amikor erről beszélgetünk. Olvasta a kötelezőket, meg a Gyűrűk urát és a Harry Pottereket, meg vicceket is szokott olvasni. Hogy mit csinál szabadidejében? Elgondolkodik, és Zsófi súg: “Zenét hallgat.” Mariann még hozzáteszi: “Álló nap zenét hallgat, lóg a fülében az MP3-s.”
Balázsra nézek kérdőn, ő a szemembe néz, és mosolyog. Annyiszor hallotta már: “Nézz a szemembe!”, hogy megtanulta: ha valakivel beszél, pontosan a szemébe néz. Nem úgy általában a szeme irányába, ahogy mi szoktuk, hanem egyenesen bele a szemébe. Kedves gyerektekintete van, és most hirtelen fel kell nőnie. Csak kívánni tudom neki, hogy a Zeneakadémián is legyen legalább egy Borsika néni, aki megkönnyíti Balázs felnőtt életét.
Ferenczy Ágnes