Nemzetközi Cseperedő Alapítvány

Jó név, sokatmondó név. Benne van, hogy az alapítvány nagyra akar nőni, és az is benne van, hogy elsősorban a cseperedőkkel, azaz a kisebb korosztállyal akar foglalkozni. Mert az autizmus terápiájánál is érvényes a szólás: Minél előbb, annál jobb. 

Várnai Zsuzsával és Sajó Eszterrel találkozom, a Nemzetközi Cseperedő Alapítvány két képviselőjével. Fiatalok és bizakodók. Eszter tavaly óta már klinikai szakpszichológus, Zsuzsa ebben az évben teszi le az ehhez szükséges vizsgákat. Az autizmussal elsőéves pszichológusként, 13-14 évvel ezelőtt kerültek kapcsolatba az Autizmus Alapítványnál. Most is ott dolgoznak félállásban. Eszter így fogalmazza meg, hogy miért is alapították a Nemzetközi Cseperedőt:  
– Kettőnk dédelgetett álma volt. Nagyon-nagyon régóta ismerjük egymást, az egyetemet is együtt végeztük, egy helyen is dolgoztunk, és nagyon régóta terveztük, hogy egyszer majd csinálunk valami olyat, amit mi találunk ki, amit a tapasztalatunk, a tudásunk birtokában mi alakítunk ki, és ahol olyan komplex ellátást tudunk nyújtani, ami nemcsak az itthon nagyon jól ismert és begyakorolt módszereket alkalmazza, hanem az új, elismert, külföldön bevált módszereket is. És nemcsak az autizmussal élő személynek nyújt személyre szabott segítséget, hanem az egész környezetének, a családnak, aszerint, hogy kinek-kinek mire van szüksége.

Engem már ezzel az indítással megnyertek, hiszen a partvonalon álló kívülállóként mindig is úgy gondoltam, hogy a módszereknek sokkal szélesebb palettája lehetne alkalmazható az autizmusspektrum-zavarban szenvedőknél, náluk igazán fontos a sokszor hangoztatott az egyéni bánásmód.

Az alapítvány szervezését hárman kezdték: Zsuzsához és Eszterhez Gonda Nóraközgazdász társult. Ő az, aki segíti életben tartani az alapítványt (szponzorok, pályázatok stb.), valamint Leonor Zwack portugál pszichológus, aki a floortime módszer szakavatott ismerője (a későbbiekben az a alapítvány nélküle folytatta működését.) A 2007 áprilisában bejegyzett alapítvány 2008 márciusában már fogadta az első klienseket a Belvárosi Játékóvodában (Bp. Honvéd u. 27.), ahol egy szobát kaptak. Most 14-en járnak hozzájuk, a legfiatalabb gyermek két és fél éves, a legidősebb tíz. Zsuzsa hangjában némi büszkeséget hallok, amikor azt mondja: 
– Már most várólistánk van – és némi szomorúságot, amikor így folytatja – sajnos nem tudjuk őket fölvenni kapacitáshiány miatt.

A kapacitáshiány szó a pénztelenség szinonimája. Föl kellene még embert venni, aztán kellene még egy szoba (legalább), hogy párhuzamosan is folyhassanak a foglalkozások. Bár fizetni kell a foglalkozásokért, úgy próbálták megállapítani az árakat, hogy az ne legyen megterhelő a családoknak. Rajtuk kívül még két szakember dolgozik az alapítványnál, és van egy szupervizoruk, dr. Simó Judit gyermekpszichiáter. A Floor-time (ejtsd: flórtájm) módszert szeretnék itthon meggyökereztetni, azt a módszert, ami a gyermek spontaneitására épít. Ennél a módszernél a hozzá nem értő csak annyit lát, hogy a terapeuta és gyermek játszik, a “padlón töltik az időt” (Floor = padló, time = idő). Holott a módszer mögött konkrét tudományos háttér áll, először felmérik a gyerek állapotát, és ennek alapján dolgozzák ki a foglalkozásokat. Azt a területet fejlesztik, ahol elmaradás van. A módszerben az is rokonszenves, hogy a szülő, vagy a gyerekkel foglalkozó családtag is partner, ezért bent kell lennie foglalkozásokon, hiszen őt is megtanítják arra, hogyan legyen együtt a gyerekkel, mire figyeljen, hogyan foglalkozzon vele. Az is jó a Floor-time-ban, hogy nincs egy helyhez kötve, bárhol alkalmazható, amikor lehetőség adódik rá: szobában, szabadban stb. A foglalkozások rugalmasak, a gyerek figyelméhez igazodnak, általában húszpercesek, és a fennmaradó időben a ott tartózkodó családtag kap hasznos tanácsokat, információkat és nem csak az otthoni foglalkozásokhoz. 
– Mi a szemléletet akarjuk tovább adni – mondja Zsuzsa. – Az lenne a jó, ha a gyerekek heti négy alkalommal jönnének hozzánk, mint Amerikában. Mi csak egyszer tudjuk fogadni őket, ezért jóval több hárul otthon a szülőkre.

Tudom, botorság megkérdezni, hogy látnak-e már valami változást, hiszen csak pár hónapja járnak hozzájuk a gyerekek, mégis megkérdem. 
– Én látom a szülői elégedettséget, és látom a gyereken is a változást. Ezek persze még nem nagy, látványos változások, egy kívülálló talán észre sem venné – ezt Eszter mondja, amihez Zsuzsa hozzáteszi: 
– Nagyon hálásak a szülők, hogy végre tudják, hogyan lehet a gyerekkel foglalkozni, hogy valami segítséget kapnak. Sőt, a szülőnek sikerélménye van, hogy közösen együtt, élvezetesen tölthetik az időt.

Sem Zsuzsa, sem Eszter nem “megkövült Floor-time-ista” (Zsuzsa meghatározása), hiszen a kiindulópont mindig a gyerek, az, hogy neki mi a hasznos, mi szolgálja a fejlesztését. Volt olyan is, hogy menet közben váltottak módszert. A hozzájuk járó gyerekeknek körülbelül a fele kognitív terápiában részesül, mert az ő állapotuknak ez a megfelelő. A Floor-time egyébként is inkább a kisgyerekek terápiája, náluk a leghatásosabb, és nagyon korai időszakban, már a gyanú felmerülésekor is alkalmazható, hiszen amire megszületik a diagnózis, addig akár egy év is eltelhet.

A fent leírtak az alapítvány céljainak csak egy részét fedik le. Távlati célkitűzéseiket a szórólapjukról idézem: “olyan intézmény létrehozása, ahol az autizmussal élő gyermekek magas színvonalon történő komplex szemléletű fejlesztésén túl a családok, hozzátartozók pszichológiai segítése – pszichoterápia, tanácsadás, szülőcsoportok, tanfolyamok, testvérgondozás -, valamint a gyermekekkel foglalkozó egyéb szakemberekkel való együttműködés is megvalósulhat. Emellett fontosnak tartjuk a szakemberek és minden érdeklődő tájékoztatását, gazdagítását is. Ezt tanfolyamok, konferenciák szervezésével, külföldi szakértők, előadók bevonásával, valamint egy információs központ létrehozásával szeretnénk elérni.” 

Csak szorítani tudunk, hogy mindez minél előbb megvalósuljon. 

F. Á.

További infromációk:  
Internet: www.cseperedo.hu 
E-mail: info@cseperedo.hu

Cím: 1136 Budapest, Balzac utca 48/b. 
Cseperedő Vonal: 06 30 254 6602