Harmadszor rendezte meg a MindenGyerek konferenciát az ELTE Társadalomtudományi Karának Szociális Munka és Szociálpolitika Tanszéke, a Gyerekparadicsom Alapítvány és a Hilscher Rezső Egyesület. A cél: ismerjék meg egymás munkáját a szakemberek.
A megnyitón sokan voltunk – ez valószínűleg annak is köszönhető volt, hogy a konferencián kreditpontokat lehetett szerezni. Csizmár Gábor államtitkár (SZMM) nyitó beszédében elmondta, hogy a gyerekszegénység elleni program átalakul, ezt új neve is jelzi: “gyermekesély program”, s ennek elfogadtatására készülnek a parlamenttel. Az érintettek és családjuk megelégedne talán azzal is, ami a 18 évvel ezelőtti ENSZ egyezményben úgy fogalmazódott meg, hogy a döntésekben a gyermek mindenek felett álló érdeke kell, hogy megjelenjen. Az egyezményre, és benne erre a passzusra az államtitkár úr utalt, hozzáfűzve, hogy ez nem mindig így történt, de az elkövetkező 18 évben megkísérlik, hogy így legyen.
Az államtitkári bevezető után dr. Szöllősi Gábor, a gyermekvédelmi törvény kodifikátora beszélt arról, hogy a tíz éve megszületett törvény óta mi minden változott és min kell változtatni, finomítani. Például új szervezetek alakultak, és van, amiből még ma is kevés van, nevezetesen a családi napköziből , átalakultak a hivatalok (gyámügyi, gyerekjóléti). Előadásának egyik konklúziója: ki kell alakítani a gyerekvédelem új működési formáit.
Darvasi Ágnes az MTA Gyermekszegénység kutatócsoportjának tagja nemcsak a gyerekszegénységről beszélt, hanem bemutatta azt a Legyen jobb a gyerekeknek elnevezésű programot, amit Nógrádban 13 településen már elindítottak, és amelyben nemcsak a szegény gyerekek, hanem az adott település minden 0-6 korú gyermeke ingyenesen részt vehet. Célja: a korai (komplex) képességgondozás. Egyéb szolgáltatásaik is ingyenesek.
Hat fejlesztési területet sorolt fel, amelyek csökkenthetnék a szegénységet, ilyen például a lakás, a lakhatás kérdésköre, ilyen a család anyagi helyzete, ilyen a foglalkoztatás és a munkaerő-piaci helyzet – ezeken mind-mind javítani kellene, és persze meg kellene állítani a települési lejtőt. A gyerekszegénység elleni program kiemelten foglalkozik a romákkal és fogyatékosokkal. Mindehhez szeretnének egy “virtuális háttérirodát”: jogászokat, orvosokat, pszichiátriai stb. szakembereket gyűjtenének maguk köré.
Ferge Zsuzsa, szociológus a gyerekszegénység elleni kutatócsoport vezetője optimistának semmiképpen nem nevezhető előadásában arról beszélt, hogy az iskola mennyire meghatározza a szegénységet. A gyerekek 20 százaléka funkcionális analfabétaként hagyja el az általános iskolát (súlyosbítva azzal, hogy e gyerekek kétharmada roma). Körülbelül 15 százalékuk be sem tud lépni a munkaerőpiacra. Mindezekből következik a szociális ellátó rendszer fenntarthatatlansága.
A szegénységet alapvetően forráshiánynak tartja. Egyik megjelenési formája, hogy nincs pénz. Azért nincs, mert nincs munka; alacsonyak a munkabérek. Ferge Zsuzsa keserűen említette, hogy azt a segélyezési rendszert, amit kidolgoztak megbuktatták három hónap alatt. Mert arról írt a sajtó, hogy a segély nem ösztönöz a munkára, ha majdnem annyi, mint a minimálbér. “Pedig azt mindenki tudja, hogy az alacsony bérből sem lehet megélni” – tette hozzá, anélkül, hogy kimondta volna: jobb lett volna, ha a minimálbérről szólt volna (szólna) a diskurzus, pontosabban annak fölemeléséről.
A gyerekszegénységgel kapcsolatban elmondta, hogy a gyerek jóllétét, bármennyire meglepőnek hangzik is, az anya iskolai végzettsége határozza meg elsősorban és utána következik a család anyagi helyzete.
A jólléthez hozzátartozik a (jó) táplálkozás is, amiről fogalmunk sincs, nem tudjuk, mit és mennyit esznek a gyerekek, de azt tudjuk, hogy hiányos a táplálkozásuk. Ez szintén forráshiányra vezethető vissza, és a rossz táplálkozás később üt vissza: a társadalom szegénységben élői 17 évvel (!) kevesebb ideig élnek, mint az értelmiségiek.
A lakáskérdésről (ez is forráshiány) Ferge Zsuzsa is szólt: véleménye szerint, a gyerekes családokat nem lenne szabad kilakoltatni (a vidékről felköltöző, önkényes lakásfoglalókról nem beszélt). Forráshiány a kulturális tőke és a társadalmi (azaz kapcsolati) tőke hiánya is.
Úgy véli: ha csak a gyerekszegénységgel foglalkozik egy program, akkor semmi nem fog történni. Ehhez hozzátette, hogy kemény munkájukba került, míg elérték, hogy ne kelljen vizitdíjat fizetni a 18 év alatti gyerekek után.
Az előadások után kerekasztal beszélgetés következett a gyerekszegénységről, amelynek során Csizmár Gábor (Ferge Zsuzsának válaszolva?) azt mondta: forráshiány nincs, csak rossz forráselosztás. Elmondta, hogy a kormány átalakítja a gyerekszegénység elleni programot, amit ezentúl gyerekesélynek hívnak, ez jelzi az irányt: esélyt (jövőképet) minden gyereknek. Megkérte a résztvevőket, hogy kísérjék figyelemmel minisztériuma honlapját, mert hamarosan megjelenik a gyerekszegénységgel kapcsolatban egy “hároméves” majd egy “ötéves” terv. A hároméves tervet március 31-ig kell kidolgozni.
Mint mondta, most “a politika háttérben akar maradni”, mert a tudománynak és a szakmának kell letenni a programot az asztalra, csak utána jön az ő feladatuk, ezért hát a kormánynak nincs most dolga. (Hát ez bizony elég kényelmes álláspont!) A kormányzat néhány dilemmáját is megosztotta a hallgatóságával:
- A támogatásokról – hogyan és kinek? A kormány a rászorultsági elvet vette alapul, ami ugyan sok pénzbe kerül, ám ha nagyvonalúan húzzák meg a határokat, akkor a támogatás kis hibaszázalékkal célba ér.
- A kiemelkedés útja még nincs kitalálva.
- Hogyan lehet megszakítani az átörökítési láncot? (ti. a szegénységét)
A konferencia tematikája felölelte az iskolában folyó munkán át a szabadidő és a felnőtté váláshoz szükséges tudni- és tennivalók átadásának új útjait, valamint helyet kaptak itt az ifjúsággal, családdal kapcsolatos előadások is (például Harpainé Márkus Ágnes és dr. Kósa Eszter előadása, mely a 2007-től megnyíló uniós források hatását elemezte a gyermekjóléti és ifjúsági programokra; Szoboszlai Katalin: Szociális munka a Huszár telepen, integráció kis lépésekben.)
Engem értelemszerűen az autistákkal kapcsolatos előadások érdekeltek. Máhlerné Köfner Anikó, Blum Ildikó, Vörös Judit: Esély és együtt működés – autizmussal élők csoportos befogadó oktatásának jó gyakorlata Székesfehérváron. Az elméletet (amelyből kiderült, hogy mennyire fontos a székesfehérvárihoz hasonló befogadó iskolai és tanári közösség) gyakorlati bemutató követte: Hogyan játsszunk, tanuljunk, éljünk együtt autizmussal élőkkel? címmel.
Kár, hogy nem azonnal az előadás után. Az előbbi hármas kiegészült Kauth Arnoldné gyógypedagógiai asszisztenssel. A csoportban volt öt autista (a hatodik megbetegedett) és öt “normál” kisgyerek, fiúk, lányok vegyesen. Ez utóbbiak kilencévesek voltak, az autistáknál kilenctől tizennégy évesig szóródott az életkor. Nem tudom leírni aprólékosan az osztott órát: a csoport egyik része kézműves munkát végzett, a másik része játékos
“fogalmazás-kommunikációs” gyakorlaton vett részt egy pedagógussal és egy segítővel. Aztán egy idő után csere történt. Nem tudom aprólékosan leírni az érdekes és nagyon nyugodt, kellemes légkörben lezajlott foglalkozást, de akit érdekel, az gondolom, elmegy és hospitál Anikóék iskolájában, és átveszi tőlük a különféle pedagógiai módszereket.
Egyet viszont érdemes tudni, nem lehet mindenkit integrálni, még akkor sem, ha az iskola és tanulói befogadóak. Van az úgy, hogy egy kisgyerek fejlődését az szolgálja a legjobban, ha szegregáltan, gyógypedagógiai iskolában tanul.
Az autista majorság hálózatról szólt a másik előadás. Ébner Gyula (Gyöngyös, Autista Segítő Központ) és Jakubinyi László (Szimbiózis Alapítvány) tartotta.
Ébner Gyula előadása előtt gyors felmérést végzett, hogy a hallgatóság tagjai közül kik foglalkoznak autistákkal. Kiderült, a többség csak érdeklődő. Ez utóbbiaknak jó tanáccsal szolgált: mielőtt belevágnának a tanulmányokba, menjenek autisták közé, hogy megtudják: elfogadják-e őket az autisták (egyúttal, gondolom, azt is kideríthetik, hogy ők képesek-e az autisták elfogadására.)
Beszélt arról, hogy létezik autista közösség, amit ő Gyöngyösön dolgozva tapasztalt meg. A majorságban is ilyen autista közösség fog együtt élni, dolgozni, és ők a szerencsések, hiszen munka keveseknek jut. Megoldatlan a felnőtt autisták élete. Ráadásul, ha tényleg feláll a majorsági hálózat, akár egyik helyről a másikra is átköltözhet az autista, hiszen a hálózat tagjai tartják egymással a kapcsolatot, összedolgoznak, akár közösen állítanak elő piacképes terméket.
Az ír példához hasonlóan (ahonnan a majorsági hálózat ötlete is származik), talán nálunk is lesz egy igazgatási, rehabilitációs központi majorság, ahol megnézik mire képes az autista személy, mit szeretne dolgozni stb., valamint a majorság minden tagjának nyitva álló krízisintervenciós majorság. A tervek 16 majorságról szólnak, amelyek lefednék az egész ország területét, azaz a család nem kényszerülne az ország egyik végéről a másikba utazni, ha tartani akarja a gyermekkel a kapcsolatot.
A gyöngyösi majorságnak 15 hektár földje van. Elsőként a kertészetet indítják be, ahol negyven ember fog dolgozni, ebből 12 autista, de lesznek megváltozott munkaképességűek és egészségesek is.
Jakubinyi László előadást csak azért nem ismertetem, mert mindazt, amit ott elmondott és mindazt, amiről nem beszélt, a maga valójában láttam Miskolcon, amikor a Szimbiózis Alapítványt meglátogattam. (Cikk az 1. és a 7-8. oldalon.)
A hallgatóság kérdéseiből úgy vettem észre, a két jó előadás újabb szimpatizánsokat (és talán pedagógusokat és segítőket) nyert meg az autizmus ügyének.
Ferenczy Ágnes