Előzmény
Tarr Hajnalka 2006-ban, festő szakon végzett a Magyar Képzőművészeti Egyetemen. Attachment című térinstallációját, ami 250 kg és 700 ezer gémkapocsból áll, pszichiátriai betegek fűzték össze. A gémkapocsfal előzménye már Csehországban elkészült, azt maga fűzte, kevesebb gémkapocsból. Egyedül nem készült volna el az Attachment a kiállítás megnyitójára. Ekkoriban egy barátját látogatta a pszichiátrián, vele beszélgetve jött az ötlet, hogy a már dolgozó betegek megcsinálhatnák. Hajnalka minden nap bejárt, ő is velük együtt fűzött. Az Attachment, az átjárható, lebegő, csillogó, de messziről áthatolhatatlannak tűnő fal, 2008-ban, a Műcsarnokban volt látható. Ennek a munkának egy másik (Process C.) változata pedig a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményébe került, és a galéria lépcsőházában tekinthető meg.
Közbevetés
Olyan ez, mint a biliárd: ott vannak az asztalon a golyók, és akkor jön egy másik golyó, megérint egyet közülük – szinte nem is érezni, látni –, de amelyiket megérintette, az megváltoztatja az irányát. Barabás Máriától, az Önálló Élet Egyesület egyik alapító tagjától hallottam ezt a mondatot. Mari már nincs közöttünk, de sokszor eszembe jut, s míg Tarr Hajnalkát hallgattam, szinte hallottam a hangját, ahogy azt mondja: „Igen, a biliárdgolyó…”
Az érintés
Hajnalka életében az bizonyos érintés két évvel ezelőtt jött, amikor a Mosoly Otthon alapítvány (MOHA) és a Concorde Zrt. közösen jótékonysági árverést rendezett fiatal képzőművészek és autista lakóotthonok javára Fogadj be egy művészt, fogadj be egy fiatalt! címmel. Az alkotás megvásárlói nemcsak azt vállalták, hogy megveszik a képet (ára fele-fele arányban a művészt, illetve a hozzásorsolt lakóotthont illeti), hanem azt is, hogy három éven keresztül támogatják a lakóotthon és a kép alkotóját is az általuk megvett kép árával, itt is felezve a pénzt.
Tarr Hajnalka négydarabos vegyes technikával készült alkotása a 600 ezer forintos kikiáltási árról felkúszott kétmillióra. A miskolci Szimbiózis Alapítvány baráthegyi lakóotthona volt a szerencsés kedvezményezett.
Irányváltoztatás
Az aukció sikeres volt, a képek összesen 38 millió forintért keltek el. A Concorde Zrt. és a MOHA, amelyek a „biliárdgolyót” elindították, úgy gondolták, hogy a következő aukcióra az autista otthonok lakói és az aukción részt vevő képzőművészek készítsenek közös alkotásokat.
Hajnalka e gondolat jegyében utazott Miskolcra. Szerencsés találkozása volt az autista emberekkel, a lakóotthonok világával. Azokkal a nehézségekkel, amelyekről a szakirodalom ír, vagy amit szakemberektől hallott, ő mit sem tapasztalt. Tapasztalt viszont nyíltságot, segítőkészséget a lakóotthon vezetője és alkalmazottai részéről, és elfogadást az otthon lakóitól. A miskolciak egy hét alatt grafikai műhelyt varázsoltak a Kühlewind-ház tetőterébe, ahol napokon át folyt a munka, és bármilyen hihetetlen, a nevetés és a bohóckodás is. Hajni azóta már többször járt Miskolcon.
Gurul a golyó 1.
Első miskolci útjáról visszatérve lemondott egy berlini utat, hogy helyette lakóotthonokat látogasson. Megkereste Jaksity Györgyöt, a Concorde Zrt. vezérigazgatóját, hogy elmondja: a közös mű nem jöhet létre. Az autistának ugyan lehet azt mondani, hogy ezt vagy azt rajzold. De mi lenne, ha csak hagynák hogy úgy és azt rajzoljanak, amit amúgy is rajzolnának. Mi lenne, ha az autisták rajzaiból lenne kiállítás, és a legjobbakat árvereznék? Hajnalka elmenne minden lakóotthonba, ahol autisták élnek, ő is ott élne velük néhány napig, és a végén, az összes rajz birtokában, kiválasztaná a legjobbakat, amelyek majd az árverésre kerülnek. Mindezek után pedig egy nagy kiállítást kellene rendezni a Nemzeti Galériában.
Nálunk ugyan még nem divat gyűjteni az autista emberek képeit, de nyugaton erre nem is egy példát találunk. Hiszen a kortárs képzőművészek alkotói folyamatának is sokszor ugyanaz a mozgatórugója, mint az autizmussal élőknél: egy biztonságos tevékenység védettségében való hosszas időzés, amikor egy fél évig rovátkolnak egy követ, vagy rajzolnak egy képet, amin például vonalak labirintusa van. A kiszámíthatatlan, fenyegető világ helyett ők is valami védettséget, valami biztosat keresnek. „Az autisták motivációja ugyanaz, mint a kortárs képzőművészeké. Nem az expresszív működés ideje ez, hanem visszahúzódnak, szöszölnek valamin egy fél évig. Nem kell konfrontálódni a külvilággal, amelyet ha megszakadok, akkor sem tudnék tökéletesen értelmezni.”
Már mindegyik elképzelés sínen van. Ősszel árverés, kiállítás 2011 márciusától szeptemberig kiállítás a Nemzeti Galériában*. Utána pedig jöhet a külföldi megmérettetés, megmutatás. Első lépésként júniusban a Miskolci Galériában lesz kiállítás a Miskolci Autista Alapítvány családi otthonában és a Szimbiózis baráthegyi otthonában készült rajzokból. (Ezt felfoghatjuk akár köszönetként a városnak, az otthonoknak.)
Hajni most a miskolci kiállításra készül. Képeket válogat, kereteztetni viszi őket. Még beszélgetésünk elején lecipelt parányi lakása galériájából három hatalmas mappát, amelyekben a nagy képek voltak (AO-s méret), és számtalan kapcsos dossziét, amelyekben a normál, A4-es rajzok szépen lefűzve sorakoztak. „Azt hiszem, nekem van a legnagyobb gyűjteményem az autisták rajzaiból, közel ezer rajz…” – mondja nevetve, majd törökülésben leül az ágyra, kinyitogatja a dossziékat, és minden rajzhoz mond egy történetet. Csak a rajz láttán, név szerint tudja, hol, ki készítette a rajzot.
Ők úgy rajzolnak, ahogyan jön – belülről. Ha valaki ezt olvasva azt hiszi, hogy az autisták a „lelküket” rajzolják meg, az téved. Hajnalka ugyan egy-egy rajz alapján tudja, hogy kinek milyen súlyosságú az autizmusa, de mint mondja: az ép, vagy értelmi fogyatékos emberek rajzaiból következtetni lehet a lelkiállapotukra, a „pszichéjükre”, mert jelen van egyfajta önkéntelen önkifejezési igyekezet, jelentést csomagolnak a rajzaikba. Az autista embereknél ez nem így van – az övék állapotrajz vetem közbe –, mire Hajnalka azonnal tiltakozik. Nem, nem állapotrajz. Az övéket valahogy úgy kell elképzelni, mintha állandóan ugyanannak a belső labirintusnak az alaprajzát rajzolnák, amikbe a kis magányos, ámde biztonságos köreiket róják, kiszámíthatóságot keresve minden egyes lépésben. Ezért születnek sokszor teljesen egyforma rajzok egy személytől, akár száz is egymás után. „A Gulliver utazásaiban van egy olyan hely, ahol az emberek nem szavakkal beszélnek, mert az nem előkelő. A szavak helyett tárgyakkal kommunikálnak. Egy halom tárgyat cipelnek magukkal, hogy a másikkal kapcsolatba léphessenek. A jelenség és nem a jelentés szintjén társalognak. Az autistáknál is ezt érzem. Ezt be is írtam a DLA-ra beadott kutatói programomba.”
Gurul a golyó 2.
A DLA jelentése: szabad művészetek doktora (Doctor of Liberal Arts), megfelel más tudományág doktori (PhD) képesítésének. Hajninak az első találkozás eufóriás öröme után beugrott, hogy a Magyar Képzőművészeti Egyetemen (itt végzett) a hároméves doktorira való jelentkezés ideje mindjárt lejár. És ő, aki még a diplomáját sem kapta meg, mert nem tette le az angol nyelvvizsgát, mondván: minek, anélkül is csinálhatja azt, amit akar és szeret – most elrohant, letette a nyelvvizsgát (amúgy folyékonyan beszél angolul), beadta a pályázathoz szükséges dokumentációt, programot, aminek mi más is lehetne a témája, mint az autista rajzok és a kortárs képzőművészet összefüggése. Címe:A NEM-ÉRTÉS SZÖVETTANA –
A „menekülő ember” megfigyelésére tett kísérlet a kortárs képzőművészeti praxisok és fiatal autista felnőttek rajzainak vizsgálatában.
És most vár: a szóbelire és az elbírálásra.
A golyók gurulásának iránya azt mutatja: felveszik.
Függelék
Videókat nézegetünk. Még sosem láttam ilyen felszabadult, vidám, őszintén nevető autista embereket, mint Hajni videóin. Igaz, ő is nevet sokat (szívből), sokat dicsér. Ő ezt mondja: bohóckodunk. „Humorérzék nélkül nem lehet dolgozni. Azért fontos a jókedv, mert ők mosolygós környezetben jobban érzik magukat. Akárcsak mi.”
(Úgy vélem) ösztönösen érzi, hogyan kell közeledni egy autista személyhez. A teljes, tökéletes, előítélet-mentes elfogadást érezték meg benne. „Odarakom magam, mint egy szobát, aki akar bejön, aki nem, az nem, és ezt megérzik.” Aztán józanul, reálisan, hozzáteszi: „Könnyű nekem, én luxusturista vagyok az autizmus világába.” Azaz nem neki kell a szokásokat, a napi rutin nyűgeit végigcsinálni a lakókkal. Az ő rajzfoglalkozásain mindenki önként vesz részt, és senki sincs korlátozva.
„Kocsmahangulat van” – jegyzi meg Hajni az egyik videó laza, nevetős kockái láttán –, mondtam is, hogy vegyék vissza magukat.” Épp a miskolci Szimbiózisban készült videókat nézzük. Mindegyik fiatalról kapok egy-egy történetet. A legszebbet leírom, ami egy ilyen bohóckodós, laza napon történt. „R. nagyon intelligensen, finoman közeledik az emberekhez. Az egyik nap a pólóm pántját húzogatta, mert ahogy visszaengedte: csattant, majd a bordakosaramat ütögette, mert én nagyon jól „szólok”. Mondtam is a többieknek: R. nem bánt, csak hallgat. Büszke is vagyok magamra, hogy ilyen remek az akusztikám! Megsimogatott, zümmögött nekem egy kicsit – amit én nagyon szeretek –, és sok-sok vörös rajzot csinált. Este beállított a szobámba. Ez már eleve furcsa volt, mert ilyen még nem fordult elő. Leült mellém a földre, odahajtotta a fejét. Zavarban volt, körbezümmögött, fogtuk egymás kezét, és egyszer csak azt mondta: Pillangó – majd felállt és elment. Én pedig arra gondoltam, mit összevacakol az ember, sms-eket küld, fölösleges szövegeket nyom, holott csak egy szót kellene mondania. De azt őszintén.”
Ferenczy Ágnes
* A kiállítás időpontját utólag írtam be, Hajnalka levele alapján, mert csak az volt biztos, hogy lesz kiállítás. Fantasztikus lehetőséget kaptak ezzel az autista személyek, és maga az autizmus ügye. A kiállítás mellé különféle programokat, konferenciákat lehet szervezni, nem a népszerűsítés, hanem a megértés–megértetés jegyében, miközben az ország legrangosabb kiállító intézményében megnézhetők az autista emberek rajzai (s reményeim szerint, ezzel párhuzamosan, a kortárs művészek alkotásai is.)