Meleg őszi délután van. Kicsit fúj a szél, de nem annyira, hogy elrontsa a napsütéses időt. Jönnek haza az iskolából a gyerekek. Hátukon hátizsákokkal, csivitelnek, szidják a tanárokat. és örülnek, hogy vége a napnak. Nézem őket.
Az ovisokért is mostanában mennek a mamák, gondolataikban az aggodalom fészkelődik. Nem sírt-e értem, evett-e rendesen, el tudták-e altatni, elég vastag volt-e a pulcsi, amit reggel ráadta, nem ázott-e be a cipője?
A teraszról nézem őket. A szerencséseket.
Előttem egy szőkés hajú, barna szemű kicsi fiú játszik. Játszik a bevásárló kocsijával. Felfordítja, mozgalmasan pörgeti a kerekeit, és bűvölten nézi. Néha a száját is hozzáérinti a forgó kerekekhez, minden porcikájával érezni akarja, ahogy a kerék forog, egyre csak forog, mígnem ő maga is el nem veszik ebben a végeláthatatlan forgásban. Az utcáról gyerekhangok szűrődnek be, alig öt-tíz méterről. Némelyik bekiabál: szia! Ő pörget tovább, nem reagál a hangokra, csak a belső hangjaira figyel most. Halványan elmosolyodik, picit meg is remeg. Gyönyörű arcocskája minden rezdülése a forgó kerekek látványát issza be.
Ő Álmos, a legkisebb fiam. Autista.
Idén három és fél éves.
Szokom a gondolatot, próbálom elfogadni a tényt, másmilyen, mint a testvérei. Másfél éve próbálom, és még mindig nem megy.
Amikor megtudtam a diagnózist, még csak 2,5 éves volt. De én előtte is éreztem. Talán akkor ezért nem taglózott le. Meg akkor igazából még baba volt. Egy tündéri játék baba, aki megkésve ugyan, de magtanult ülni, állni, járni. Csak beszélni nem. Azt most sem akar. Kicsi kezével ma is engem húz, és mutogat. Gyakran már el sem kell mennünk a kívánt dologért, már tudom, mi lesz a “céltárgy”. Én vagyok az ő tolmácsa a külvilág felé.
Még él bennem a remény. Egyszer majd megszólal. Álmomban már hallottam a hangját, de nappal, akárhogy igyekszem, nem tudom felidézni.
Vannak jobb és rosszabb napok.
A jobbakon újra és újra fölfedezem, milyen értelmes, mennyi rejtett és titkolt képessége, tudása van, és bízni kezdek a jövőben.
A rosszabbakon megrémülök tőle. Tulajdonképpen három és fél éve élünk együtt, én szültem, és nem ismerem. Nem tudom, mi lehet a fejében, mit érez – ha érez egyáltalán.. És eltűnődöm: más autista gyermek szülője is így gondolkodik?
Legnagyobb félelmeim egyike: Mi van akkor, ha nem is engem szeret? Ha csak a “kiszolgáló személyzet” vagyok neki? Aztán elcsúszik a szőnyegen, sír, odabújik. Vígasztalom. (Mint a másik kettőt, amikor ilyen kicsik voltak.) És mormolom a “mantrát”: Anya segít. Ez mindig beválik, megnyugszik tőle.
Igen, mint a másik két testvére olyan ő, és mégis teljesen más. És mássá tett engem, a testvéreit, az apukáját, és mássá tette a világot maga körül. El kellett fogadnom az elfogadhatatlant, a megmásíthatatlant, és belátni: nincs fohász, ami segíthetne, és nincs, akihez eljutna. (Vagy ha mégis, akkor ő mélyen hallgat. Talán tudja miért.)
Megtanultunk a javára lemondani dolgokról, amik régen természetesek voltak. Cserében ő tanított meg minket, hogyan lehet ebben a hazug szavakkal telefröcskölt világban némán is megérteni a másikat.
Megtanultam nem haragudni, ha kitépi a fülbevalómat a fülemből, mert nem érti, mit jelent: fáj. Van, amikor úgy érzem: belepusztulok. Szidom a sorsot, igazságtalannak érzem az egészet. Úgy gondolom, azt ép ésszel nem lehet kibírni. Hogy egy órát sem bírok ki már mellette.
Aztán észbe kapok. Nézem, ahogy alszik. Sűrű szempilláit, kisimult vonásait, “alvó pelust” szorongató kicsi kezét, és rájövök: az életemet adnám érte. Nekem ez a gyerek így is kell.
Van egy nagy igazság, sorstársaim: Ha sokszor úgy is érezzük/érzem, velük lehetetlen együtt élni, mégsem élhetek/élhetünk egy napot sem úgy, hogy ne legyen velem/velünk. Minden órában én akarok gondoskodni róla. Annyira hozzám tartozik, mint a testrészeim. Vagy mint a levegő, amit belélegzek.
Nektek elmondom: mindent odaadnék egy nyomorult hárombetűs szóért. Csak egyszer hallanám, hogy reggel ébredéskor nem az ágyára akasztott csengővel jelezné: Gyere, ébren vagyok. Csak egyszer szólna ki egész halkan: anya.