Ha jó fejjel találkozol, fantasztikus dolgokat lehet csinálni

Bánki Roziáliával személyesen sosem találkoztam. Én csak láttam a Nappali álmodozók című filmjét, s úgy gondoltam, megkérdezem, hol tart a még dobozban lévő 53 órányi anyag feldolgozásában. Kecskeméten, a lakásán hívtam fel. 

Két évig forgattuk a Nappali álmodozókat, 1995-től ’97-ig. A munka – szinte mindenkié grátisz – nagy előkészítést és szervezést kívánt. Úgy készült, hogy amikor összejött egy kis pénz, akkor kibéreltünk egy kamerát, és amíg tartott, addig dolgoztunk. 

Persze nem véletlenül mentünk sehová, mert először feltérképeztük városonként és jelentkezés alapján, hogy hol, mi van, és ezekből válogattunk. A cél az volt, hogy a különböző nézeteket egymáshoz közelítsük, a szakembereket megegyezésre ösztönözzük. Mert nem tesz jót a gyerekeknek a szakmai önhittség és az arisztokratizmus. Az érintetteknek tudniuk kell, hogy a fejlesztésben többféle módszer is létezik. Ezeket a lehetőségeket fel kell kutatni. Nyilvánosságot kell adni az olyan módszereknek, amelyek elsősorban a gyerekek önérzetét tartják tiszteletben, szemben az állam által támogatott merev szemléletű, csak külföldi módszerek alapján dolgozó csoportokkal. 

Megírtam az új forgatókönyvet, most el is küldöm különböző helyekre, de könyörögni, házalni már nincs erőm. Most, amikor a Duna Televízióban bemutatták, sokan felhívtak. Volt, aki a tv2-höz akart beszervezni, volt, aki újságcikket akart velem készíteni, de mivel nyomban nem álltam kötélnek, soha többet nem hívott. De olyan szakember, aki autizmussal foglalkozik, olyan egy sem hívott föl. Pedig nem véletlenül mondja a film végén Székely Margit gyógypedagógus, hogy képzés kell. Hogy tudják az orvosok, a pedagógusok, mi az az autizmus. Hogyan közeledhetünk a nappali álmodozókhoz ha semmit nem tudunk róluk? 

Ezért is szeretném rövidfilmekben megcsinálni azt a máig dobozban lévő 53 órányi anyagot, amit a Nappali álmodozók során vettünk fel. Hogy látható legyen: ahány autista, annyi módszer, annyiféle megközelítés. Meg így talán nem üres, tartalom nélküli mondat lenne az, hogy egy autista fölnevelése egyedül nem megy, kell a társadalom segítsége, mert különben a család belerokkan. Fantasztikus anyagom van például erről: kezdve onnan, hogy a szülés után nem sír fel a gyerek, egészen odáig, hogy ma már mindkét szülő munkanélküli. Ezért. Közben a gyerekkel nem történt semmi. 

Aztán mindig hallok valamit, amiről úgy gondolom, hogy filmet kell csinálni. Most például azt hallottam, hogy Dunaújvárosban kiteszik a 16 évet betöltött autista illetve autisztikus gyerekeket az iskolából. És nincs hová menni, mert ez az egyetlen hely a városban, ahol fogadták őket. A hivatkozási alap, hogy nekik 16 éves korig tart a tankötelezettség¹. Szóval az ilyen disznóságok mindig arra késztetnek, hogy filmet csináljak. Csak épp nincs rá pénz és ebben nem támogat senki. Nekem utómunkára kell a pénz, nem pedig a tényleges forgatásra. Arra pedig nem írnak ki pályázatot. Egy kamerát még csak-csak kibérel az ember, az még kifizethető, de a vágás idő- és technikaigényes, és nagyon megfizettetik. 

Véleményem szerint a filmkészítés és a pénz megszerzése két különböző típusú embert kíván. Én ruha- és jelmeztervező vagyok, a szegedi egyetemi színpadnál, a Metanoiánáldolgozom, amelynek rendezője Pepovics Zoltán, akivel a filmet forgattuk, és vágtuk, és harcoltunk érte, akivel Ádám fiamat neveltük. Erőnk véges. A filmezés véletlenül jött. Egyszer azt mondtam, hogy az autistákról szeretnék filmet csinálni, hiszen ezt belülről láttam, éltem, sok mindent tudok erről. Azt mondták, csináld. Így hát beadtuk a Mozgókép Alapítványhoz a pályázatunkat, nyertünk, a Balázs Béla Stúdió pedig elvállalta a gyártást. Még a Magyar Televíziótól is kaptunk pénzt, de a televízióban még nem adták, mert nem 50 perces lett, ahogy ők szerették volna, hanem 85. Persze be fogják mutatni, de hogy mikor, azt nem tudom. 

Én mindenestre optimista vagyok. A Metanoia Színház új előadásra készül. Most készült el a ruhásfüzetem, kiállításra készülök, ami tavasszal lesz a Műcsarnok Padlásán. A megnyitón anvantgárd divatbemutató lesz arról, hogy ne öltözzünk divatosan. 

Az én Ádám fiam 16 éves. Nehezen boldogultak vele, amikor az írásról, számolásról volt szó. De volt egy zenetanár, aki hamar megtanította kottát olvasni és hegedülni. Semmi extrát nem tett. Ember volt, és embernek tekintette a fiamat is. És sikerült. Ezek után könnyen ment az írás. Én tanítottam meg írni, holott az iskolában azt mondták, hogy ezt sosem fogja megtanulni². Úgy gondolom, ha az egyik szakember nem boldogul a gyerekkkel, küldje a másikhoz. Ettől nem lesz rosszabb szakember, sőt, és ne a gyerekben, hanem a módszerben keresse a hibát. 

Ahol most Ádám próbálgatja a felnőtt életet, az a Nefelejcs otthon Kiskunhalason, a Nefelejcs utcában. Lakóotthon és munkahely egyben. Ott is hihetetetlen gazdag emberekkel találkoztunk. Bárhova megy az ember: ha jó fejjel találkozik, akkor fantasztikus dolgok születnek, ha ez nincs meg, akkor semmi nem történik. A világ tele van megfestetlen képekkel. Azért élünk, hogy megfessük őket. 

Bejártuk az egész országot, hogy megtaláljuk ezt a helyet. Ádám hetente két napra jön haza, de felnőtt korában is élhet ott. Ilyen hely még kevés van az országban, pedig ez az egyetlen út azokban az esetekben, ahol a gyermek nem lesz teljesen önálló. Erről az otthonról is szeretnék filmet készíteni, meg azokról az emberekről, akik ezt létrehozták, mozgatták. Ádám próbálgatja a szárnyait, és most érzem először 16 év után, hogy mindenki segít ebben. Minden érintett.