Egy fiú, akit Gábornak hívtak, egy szép őszi napon hazafelé tartott az iskolából. A nap szikrázóan sütött, és a fiú majdnem boldog volt. Azért majdnem, mert nem tudott beszélni és ez állandó teherként nyomta a szívét.
Gábor egyszer csak egy kislányt pillantott meg, aki az Út Nincs kapunál álldogált. Az Út Nincs kapu az iskola előtti
térhez vezetett. A fiú, akit Gábornak hívtak, szeretett volna odamenni a kislányhoz, de nem mert, mert félt attól,
hogy nem fog tudni mit mondani neki, mivel nem beszélt.
Egy ötödikes fiú hirtelen jól meglökte, és azt mondta:
– Na. mi van, Öcsi? Megnémultál?
– Igen – felelte volna Gábor, ha tudott volna beszélni. Így csak bénán állt, és nézte, ahogy a nagyfiú elmegy a
kislánnyal.
A fiú, akit Gábornak hívtak, igen dühös lett, és azt mondta magában:
„Gábor, szedd össze magad, és beszélj végre!”
Mikor ezt kimondta, egy nagy követ pillantott meg, mely az utca közepén feküdt. Azt gondolta Gábor: „Milyen
szép kő, és hideg.” Mert Gábor – habár nem vette fel a követ – Gábor tudta, hogy hideg, csak hideg lehet.
Felemelte a követ, felemelte, jó lilára fagyott a keze. A kő szürke volt és kis sárga fények cikáztak a belsejében.
A fiú, akit Gábornak hívtak, riadtan megforgatta a követ, mert a fények elvakították a szemét. A kő másik oldala
is fénylett, de ennek látványa már elviselhető volt. Abban a jó riadt hangulatban a fiú, akit Gábornak hívtak, egy
kissé elsápadt és szúrni kezdett a mellkasa. Hirtelen furcsa érzés kerítette hatalmába. Mintha torkon ragadta volna
véletlenül valami. Az igen furcsa érzés fokozódott és Gábor földre esett.
Amikor magához tért egy éremfélét látott maga előtt, a kő eltűnt.
– Mi a csoda! – kiáltott fel Gábor, és nagyon megijedt, mert hallotta a saját hangját, igen erősen. A hang fiatal fiú
hangja volt, de számára ismeretlen. Látásával nem volt baj, így megnézte magát egy pocsolya vizében.
Nagyon meglepődött, mert annak az ötödikes fiúnak az arca nézett vissza rá, aki a kislánnyal ment el. A fiú, akit
Gábornak hívtak, egy percig nem kapott levegőt, és nem tudta hol van. Később elgondolkodott azon, mi is
történhetett. Azzá vált, akivé akart egy pár perccel ezelőtt. Gábor csak állt, és döbbenten nézett maga elé. Arra
gondolt, hogy most vesztette el a régi életét és nem tudta, mi tévő legyen.
– Hiszen nem ismerem saját magam! – kiáltott fel. – Ki vár majd otthon engem? Kik az én szüleim? – tette fel a
kérdést magában Gábor.
Egy lány hirtelen ráköszönt:
– Szia, Bálint.
– Szia – felelte a fiú, akit eddig Gábornak hívtak.
– Mit csinálsz itt? – kérdezte a lány.
– Semmit, csak úgy álldogálok – válaszolta a fiú, akit már Bálintnak hívtak.
– Jó, hogy itt vagy – mondta a lány. – Akkor együtt mehetnénk haza.
„Na, már csak ez hiányzott” gondolta a fiú, és egy kicsit csodálkozott saját gondolatán, hiszen ő eddig nem
barátkozott lányokkal, bár mindig is szeretett volna. Elindult a kislánnyal hazafelé, és ugyanarra gondolt, mint pár
perccel azelőtt. „Hová megyünk? Kik az én szüleim?”, aztán eszébe jutott az érme, amit az iskolánál hagyott.
– Ne haragudj, de most más dolgom van – mondta a fiú, akit ez idő tájt Bálintnak hívtak, és futott vissza az
iskolához.
Az érme a földön hevert, ott, ahol hagyta. A fiú lehajolt érte és a kezébe vette. Arra gondolt, hogy bárcsak ez az
egész ne történt volna meg, és Ő újra saját maga lehessen, de nem történt semmi.
A fiú, akit még mindig Bálintnak hívtak, csalódottan forgatta az érmét, és arra gondolt, hogy most jó nagy bajba
került.
Egy néni jött arra és megkérdezte, hogy mennyi az idő.
– Fél négy múlt hét perccel – felelte a fiú, és nem emlékezett arra, hogy mióta van más alakban, de neki egy
örökkévalóságnak tűnt. Az iskola gondnoka mérgesen szólt rá, hogy menjen már, mit ácsorog itt órák óta. A fiú
elindult hazafelé, és arra gondolt, hogy most nem fognak ráismerni a szülei, és arra, hogy ő már nem egy kisfiú,
hanem egy nagy, ötödikes diák. Hazafelé menet azt mondta magában:
„Lesz ami lesz, nem érdekel. Hátha az anyukám megismer még így is.”
Gábor hazafelé ballagott, igen szorongva attól, ami következni fog. A ház előtt még nem is sejtette, mi vár néhány
perc múlva rá. Felment a másodikra, és becsöngetett.
Anyukája nyitott ajtót, és megkérdezte tőle:
– Mit akarsz, kisfiam? Újságot?
A fiút, akit nem ismertek fel, félelem járta át.
– Köszönöm, csak véletlen nyomtam meg a csengőt, a villanykapcsoló helyett – mondta a fiú, akit valamikor
Gábornak hívtak, és leszédült a lépcsőn.
– Mihez kezdjek most?! – kiáltott zokogva.
A fiú nem tudta, mihez fogjon, hová menjen. A nyugalma elszállt, és minden ízében remegett. Állandóan az járt a
fejében, hogy már soha nem lesznek szerető szülei, nem várja haza senki sem. Egy percre nem emlékezett: arra,
mikor meglátta a követ és felvette, így nem értette, mi történt vele. Csak sejtette, hogy az érmének köze lehet a
történtekhez.
Gábor ment az utcán és nagy zavar volt a fejében. Az érme ott lapult a zsebében. Egyszer csak egy hangot hallott
maga mögött:
– Bálint! Miért csavarogsz az utcán? – rikoltott rá egy idegen néni. – Már régen otthon kéne lenned!
A Bálintnak hívott Gábor nem ismerte a nénit, de gondolta, hogy talán a Bálint anyukája lehet. Megállt, és azt
mondta:
– Szia, Anya, én csak sétáltam egy kicsit.
A néni csodálkozva nézett rá, és azt mondta:
– De Bálint, én nem az anyukád vagyok, hanem a szomszéd Julcsi néni. Hát nem ismersz meg?
– Bocsi – mondta Bálint, akit ebben az időben így hívtak. – Bocsi, de rosszul látok, valami belement a szemembe.
– Ki kell mosni alaposan – felelte a néni, majd azt mondta:
– Most már irány haza, csirkefogó – és elment a sarki bolt felé.
Gábor érdeklődve várta, mi fog még ma történni vele.
Hírtelen jó kedve kerekedett, és lázas izgalom kerítette hatalmába. Az érmét a kezébe vette, és azt mondta hangosan:
– Én én vagyok, és nem is akarok más lenni. Lehet, hogy nem tudok beszélni, de sok jó lakozik bennem, és tudok sok
minden más remek dolgot csinálni. Tudok járni, futni, biciklizni, görkorizni, olvasni jó könyveket, és még számtalan sok mindent.
A fiú, akit már egy jó ideje Bálintnak hívtak, most arra gondolt igaz szívvel, hogy a Csoda, ami vele történik, múljon el és ő ismét egy nem beszélő, csak olvasni és írni és még sok minden mást tudó fiú legyen.
Abban a pillanatban anyukája hangját hallotta:
– Felkelni, hétalvó! Hasadra süt a nap!
A fiú, akit Gábornak hívtak, nem felelt, mivel nem tudott beszélni, és nagyot nyújtózott.
*
Farnadi Vince, az AOSZ Művészeti-ösztöndíjának nyertese, 12 éves, a budapesti Kolping Általános Iskola autista
Csillag csoportjában tanul.
Az AOSZ művészeti ösztöndíjának zsűritagja, Háy János író így méltatta Vince novelláját: „Farnadi Vince Csoda című novellája egészen kiváló. Élvezetes a történet és a történetgörgetés, finoman van adagolva ez érzelem, és annyi emberség és figyelem van benne, amit egy felnőtt író is megirigyelhetne…”