Jó cím ez egy könyvnek. Azt is hihetnék valami “útikalauzt” tartunk a kezünkben, amit ha egy férfiember buzgón forgat, sikeresebb lesz a párkapcsolatában. No nem erről van szó, ám ha a férfiak hajlandók elolvasni – és miért ne lennének – prof. Szabó János könyvét, amely a PolgArt kiadónál jelent meg, biztosan többet megtudnak arról, mit nem szeretnek és mire vágynak a nők.
Ha én lennék miniszter… címmel Lévai Katalin esélyegyenlőségi miniszter írt ki pályázatot 2003 nyarán. Ezt az óhajt kellett a pályázóknak tartalommal megtölteni méghozzá a női esélyegyenlőség napi tapasztalatai alapján. 790-en gondolták úgy, hogy van véleményük, és 812 pályamunkát adtak be. De nemcsak nők pályáztak, hanem férfiak is, sőt 9-en még a nemüket sem írták meg ezért a végeredmény: 558 nő, 230 férfi.
A pályázat kiírói nem titkolták, hogy javaslatokat, ötleteket szeretnének kapni, hiszen ki tudná jobban, mi kell a nőknek, mint maguk a nők. Ez nem egészen jött be – ma így divatos fogalmazni -, mert a pályázók 40%-a csak “dohogott”, igaz maradt 60%, nekik voltak ötleteik, javaslataik. És a nők józanságát, tágabb horizontban való gondolkodását mutatja, hogy helyzetüket szélesebb összefüggésbe helyezték: az esélyegyenlőség problémakörébe.
Szabó János 716 írást választott ki, amelyeket különféle szempontok alapján elemzett, földolgozott. Az Esélyek, nők, kockázat című kötetet olvasva, az az ember érzése, hogy ez a 716 pályamű csak ürügy volt arra, hogy a szerző megírja mindazt, amit a női egyenjogúságról tud és tudni kell. Tehát aki nőkérdéssel, a női emancipációval (a feminizmus indulása) akar foglalkozni, az is haszonnal forgathatja (a könyv végén bőséges szakirodalmat talál), de az is, aki csak arra kíváncsi: a mai magyar nők mit gondolnak saját helyzetükről a 3. évezred elején. Kár, hogy egy olvasószerkesztő és egy korrektor nem vette gondozásba a szöveget, sok bosszúságtól és időnként szövegértelmezési fejtörőtől mentesíthették volna az olvasót.
– czy –