Nem az iskolának, az életnek tanulunk, tartja a latin közmondás. Mindez arról jutott eszembe, hogy azt olvastam: Békéscsabán átadták a megyeszékhely új gyógypedagógiai iskoláját.
Az iskola tulajdonképpen az óvodával indul, aztán a általános befejezése után kétéves szakmai előkészítő lesz, utána pedig kétéves szakmunkásképzés. Lesz zöldségtermesztő, kőműves, szobafestő-mázoló segédápoló, virágkötő. Ennek örülni kell, tudom: 16 kiscsoportban 307 gyerek tanul. Egy-egy csoportban átlag 19 gyerek. Van idő foglalkozni a lemaradt csemetével is. Igen, itt az életre tanítanak. Már akit meg lehet taníteni egy szakmára, azaz az életre, ahol a mérhető – és pénzben kifejezhető – produktív munka az egyetlen kritérium. Aki kicsit is foglalkozott a sérültekkel, tudja, hogy milyen széles a paletta közöttük, attól függően, hogy ki mire képes. És azt is pontosan tudja, hogy a hír az enyhe fokban sérültekről szól. Nekik épült az iskola.
Örülnöm kellene, és én örülök is, mégis… Mert jobban örültem volna, ha az is megemlítődik, hogy képeznek és fejlesztenek itt olyanokat is, akik ugyan sosem fogják megfogni a vakolókanalat, a meszelőt, mégis felkészítik őket. Az életre. Mondjuk azzal, hogy megtanítják őket önmagukat ellátni, bevásárolni, egyszerűbb dolgokat főzni, mosni-vasalni, telefonálni, közlekedni. Azaz élni tanítják őket.
Arra az életre, amit ők élni tudnak. Hogy ne legyenek annyira kiszolgáltatottak. Hogy esélyük legyen, ha nem is az egyenlő, de egy örömtelibb életre.
czy