Tisztelt Szerkesztőség!
Remélem, levelem eljut a megfelelő kézbe, aki olyan féltő gonddal fogja felhasználni, mint ahogy azt én írtam.
Előszóként magunkról: Van egy tízéves autista kisfiúnk és egy ötéves cserfes kislányunk. Az alábbi néhány gondolatot a tanév vége felé vetettem papírra, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy ezzel nagy nyilvánosság előtt köszönöm meg a pedagógusoknak és segítőknek azt a sok szeretetet és szaktudást, amit az elmúlt évben-években kaptunk Tőlük.
Remélem, hogy az Esőember folyóirat teret ad e néhány gondolat megjelenésének.
Az én fiam nem beteg, egyszerűen autista. Tízéves, szeret számítógépezni, rabja az internetnek, kívülről tudja az összes Disney-rajzfilmet, biciklizni tanul, és ismeri a szót: imádom. A napjai átlagosan telnek, reggel felkelés, indulás az iskolába, tanulás, játék, délután haza; játék a tesóval, bunyó apával, esti mese anyával. Egyben viszont nagyon eltér az átlaggyerekektől – maroknyi angyala van. Angyal, tündér, manó, varázsló, jó boszorkány, tanár, pedagógus, pedagógiai asszisztens – bárhogy nevezhetjük őket, nekünk nagyon sokat segítenek. Nevelik, tanítják, enni adnak neki, mosdóba kísérik, ha kell, és ami nekem a legfontosabb: szeretik. Olyan szeretettel, amilyet kevés ember kap. Óvó-féltő, odafigyelő, szigorú, okos szeretettel terelgetik az élet nevű országúton. Lehet, hogy felnőttként nem lesz Nobel-díjas lehet, hogy még a nevét sem tudja majd leírni, és mindig mások segítségére szorul, de már most gazdagabb, mint egy átlaggyerek. A kaposvári Bárczi Gusztáv Módszertani Központban tanul, az ott dolgozó pedagógusoknak (kiemelve az autista csoportban dolgozó nevelőket) nem tudom elégszer mondani: KÖSZÖNÖM.
Végül egy Tőlük kapott idézettel szeretnék köszönetet mondani, ami szerintem egyben hitvallásuk is:
Minden kis viaszgyertya
megtanít bennünket arra,
hogy érdemes egy kis fényért,
melegért tövig égni, mert a
kis dolgok fénye az, amely
széppé, meleggé teszi az életet.”
(Molnár Ferenc)
Köszönöm.