Színházba mentem a Politechnikumba, aminek hosszabb és hivatalosabb neve: Közgazdasági Politechnikum Gimnázium és Szakközépiskola (Budapest IX. kerület, Vendel utca 3.), de mindenki csak ezen a rövid nevén emlegeti.
A színháznak neve is van: Másik Színház. Iskolai diákszínjátszó körként alakult meg 1992-ben, Majer Tibor vezetésével. Kezdetben a könyvtárban játszottak, majd lett az iskolában önálló termük színpaddal, világosítással. Minden, ahogy kell alapszinten, csak éppen kicsiben. Kicsi a színpad, kicsi a nézőtér, és persze technikai felszerelésre – ami megkönnyítené a rendező és a színészek dolgát – nem futja. Ahogy múltak az évek, úgy változott a színház is: már nemcsak az iskolai diákjai játszottak, visszajártak a “kiöregedett”, hajdani színjátszósok, és 2000 táján az iskola régi és új diákjai mellett “külsősök” is jöttek, főleg a Károli Gáspár Református Egyetemen terjedt el a hírük.
Ebben a Másik Színházban voltam még vagy 30-40 emberrel közösen (ennél több nem fér be). A Gézagyerek című előadáson.(Itt most muszáj egy kis kitérőt tenni. Ha Kovács Mariann, az AÉE elnökségének tagja nem ismeri az egyik szereplőt, akkor sosem keveredem el a Másik Színházba, és nemcsak én, hanem mindazok, akiket Mariann elhívott. A nézőtér jó része – ahogy én láttam – a játszó személyek barátaiból, ismerőseiből állt.)
A Gézagyerek autista. Egy kis faluban él édesanyjával, valahol Szob környékén. Gézagyerek már felnőtt, és munkát kap a kőbányában. Két dolog miatt: olcsó munkaerő kell a külföldi tulajdonosnak, és mert a bányában dolgozó falubeliek úgy gondolják erre ő is alkalmas (és persze ő a kevés pénzzel is megelégszik), és legalább lesz a gyereknek munkája. Nem mesélem el a darabot jelenetről jelenetre, de mindaz a közhely és mindaz az elfogadó megközelítés megtalálható benne, ahogy az emberek a fogyatékos embereket vidéken, kis, zárt közösségekben szemlélik. Mert Gézagyerek két munkatársa jót akar neki, még akkor is, ha időnként úgy szólnak róla, hogy azt az Egyenlő Bánásmód Hatóság nem minősítené politikailag korrektnek. Még a szomszéd is, aki pedig legszívesebben elfoglalná Gézagyerek helyét a kövek felvigyázójaként, megvédi igencsak csípős nyelvű feleségével szemben, akinek az a szerep jut, hogy az ura simfölése mellett (élhetetlen, nem vitte semmire stb.) kimondja a Gézagyerekről is a “frankót”.
Abban megállapodtunk, mi, akik együtt néztük a darabot, hogy Háy János, a szerző egészen közelről ismerheti az autistákat, és a főszereplő, Béres Miklós sem csak az írott szöveg alapján formálta meg Gézagyereket úgy, hogy a mellettem ülő édesanya azonnal ráismert, kinek a gyermeke szolgálhatott modellként. Nagyon jól játszott, szeretném látni őt más darabokban is.
Amikor megkérdeztem Béres Miklóst (aki épp a barátok, ismerősök gratulációit fogadta), honnan tudta, hogyan viselkedik egy autista, akkor azt mondta: életében először akkor találkozott autistával, amikor a rendező, Majer Tibor meghívott egy autista fiatalembert, aki eljött az édesanyjával, és másfél órán keresztül beszélgetett a társulat tagjaival. Béres Miklós hajszálpontosan adta vissza ennek a fiatalembernek a gesztusait, mozdulatait.
Háy Jánosnak pedig a keresztgyereke autista, aki ugyan egészen más közegben él, nem egy kis faluban. Azt pedig, hogy egy falu, hogyan bánik a fogyatékos emberrel, gyerekkorában láthatta Vámosmikolán (22 kilométerre Szobtól, vasút nincs, várni kell a buszra, ez ismétlődő rítusként benne van a darabban is), ahol 1974-ig, 14 éves koráig élt. Azt is itt (aztán később szerte az országban is láthatta), hogy az úgynevezett egészségesek, a lét peremén egyensúlyozó emberek ugyanolyan sztereotip, ismétlődő rítusokat végeznek, napjaik, perceik, mondataik pontosan ugyanolyan kényszeresen ismétlődnek, mint az autista Gézagyereké. Valamennyien autisták vagyunk? Valemennyien autisták vagyunk. Lehet írásjelet választani.
A színdarab alapját adó novella (megjelent az Élet és Irodalom 1999. 51-52. számában ugyanezzel a címmel) keményebben fogalmaz, és a falu lakói ellenségesebbek, vagy ha árnyaltabban fogalmazok, akkor kevésbé megértőek Géza anyjával, mint a darab szereplői.
Nem tudom, hogy a novella és a színdarab megírása között eltelt idő árnyalta kissé a képet, vagy a darab rendezője tette máshová a hangsúlyokat, de én hinni szeretném, hogy az elfogadás ma már mégis csak nagyobb, mint az elutasítás.
Hogy mikor lesz megint a Gézagyerek újabb előadása, nem tudom, de ajánlom mindenkinek, nézze meg. Érdeklődjenek a Politetechnikumban, vagy magának a rendezőnek írhatnak (a netről másoltam le az e-mail címét). Az iskola telefonszáma 215-4900; Majer Tibor: tibor@poli.hu
F. Á.